Körorvosi emlékeimből (2.)

Körzetem lakói lassan kezdték megszokni, megtanulni, hogy naponta, sőt éjjel is orvos áll a rendelkezésükre, és egyre többen jöttek a rendelésekre. 

A hetek múlásával én is nyugodtabb lettem, nem ugrott görcsbe a gyomrom minden egyes alkalommal, amikor behívtam a következő beteget. Kevésbé rettegtem attól, hogy az észlelt tüneteket nem tudom helyes diagnózissá összegezni, és gyógyítás helyett esetleg ártok a betegnek.

Akkoriban orvoshiány volt, nem jutott minden körzetbe két orvos, általános és gyerekgyógyász. Természetes volt, hogy a beteg gyerekekkel is a körorvos foglalkozik. 

Egyik délelőtt kiütéses kisfiút hozott a mamája. Atyaúristen, járvány kezdődik, gondoltam riadtan, és vizsgálni kezdtem a gyereket. Skarlát, kanyaró, bárányhimlő – kavarogtak fejemben a lehetőségek, miközben igyekeztem felismerni valamelyiket. 

Az 5-6 éves kisgyerek hasán összefolyó, szélüknél egymásba olvadó, rengeteg élénkvörös, a bőrből nem kiemelkedő kiütés volt. A szájnyálkahártya ép, a torka nem piros, láza nincs, de lankadt, bágyadt a kicsi. Pillantásom a karjára esett, és a könyökhajlatban két-három különálló kiütést vettem észre, mindenik közepén tűszúrásnyi vérvörös ponttal.

Megvan! Bolhacsípés! De ennyi…?! 

– Viszket? Csíptek ? – kérdezem részvéttel. 

– Igen, nagyon – válaszol félve. 

Macskák, kutyák az udvaron, három-négy gyerek egy ágyban, rossz higiénés körülmények… Jó, hogy behozta az anyja ! 

A védőnő és a kocsis már indult is a DDT-s fújtatóval, egészségügyi nevelési szöveggel, de mindenképpen jó szóval a család számára – a bolhák ellen. 

(DDT=diklór-difenil-triklór-etán, nagy hatású por alakú rovarirtó szer. A II. világháború után főleg a tetvek ellen használták, „tetűpor” néven volt ismeretes. A vasúti várótermekben sokáig lehetett érezni jellegzetes szagát. A ’80-as években betiltották az alkalmazását, mert a bőrön át felszívódva súlyos mérgezést okozhat.)

*

Negyedik elemista kislány jött át a rendelőbe egyik szünetben az iskolából azzal, hogy fáj a hasa, hányingere van, szédül. Torkát nézem, hasát tapintom, és közben kérdezgetem: 

– Când ai mâncat ultima dată ?

– Ce ai mâncat? 

– Ai vomat la şcoală? 

(Mikor ettél utoljára? Mit ettél? Hánytál az iskolában?) Pontosan válaszol minden kérdésemre. 

– Scaun ai avut? (Székleted volt?) – tudakolom ezt is. 

Kis csend, majd a válasz:

– Ave-e-em scaune, rotunde şi cu spate. (Vannak székeink, kerek és hátas székek.)

*

Egyik alkalommal sovány, agyondogozott, sokszoknyás Máriskó jött a rendelőbe. Karján csecsemő, mellette, szoknyájába kapaszkodva még egy 4-5 éves forma kisgyerek. A csecsemő miatt jött, de már nem emlékszem, hogy mi volt a baj.

Azt a képet viszont nem tudom elfelejteni, amit akkor láttam, amikor a receptírás után felnéztem: Máriskó ült a széken, egyik melléből szoptatta a karján tartott csecsemőt, a másik gyerek állt mellette a földön, és szopott a másik melléből.

Megrökönyödött arcomat látva megszólalt:

– Nem harap, „naccságos doktorné”, és legalább ő is eszik valamit.

A tápláló, a szó szoros értelmében önfeláldozó, örök ANYA ült velem szemben akkor a rendelőben.

Dr. Bérczes Judit