Hol vannak már azok a drága szép napok, amikor a régi idők embere a (tömb)ház előtti padon adta ki magából a világról alkotott magvas véleményét? Amikor a szomszédság körében órák hosszat lehetett diskurálni az éppen aktuális dolgokról, befőtteltevésről, kiskerti betakarításról, aszfaltszagú disznóperzselésről, aprószentezni amiatt, hogy kinek mikor robbant le a Trabant-Lada-Dacia szentháromság. A technológia akkori hiánya és az adott körülmények okozta életvitelbeli nehézségek mellett ennek volt jó és rossz oldala is, ez esetben történetesen mindkettő ugyanaz: hogy az áldott szomszédságon kívül más nem hallotta ezen magvas véleményezést, a nyári délutánokba kirepülő gondolatmenetek pusztába kiáltó szavak maradtak csupán, és azok sem értesültek róluk, akiknek módjukban állt volna változtatni, sem azok, akiknek nem, de akiket abszolút nem is érdekelt. És ez így is volt jó.
Napjainkban már másképp működik a dolog. A (tömb)ház előtti padokon sihederek köpködik a magot, a magvas véleményeket alkotók pedig odabent a jó melegben, a számítógép vagy az okostelefon mellett adják ki magukból a gondolatfüzért. A pusztába kiáltó szó ezáltal megfogan, gondolat lesz belőle, amelyet a hasonlóan magvas véleményekkel rendelkezők rajongva tesznek a magukévá, és megszületik egy eszme, amely a szektákhoz hasonló módon rajongó követőkre talál, akik aztán senkit és semmit nem kímélve, önmaguk igazáról teljes mértékben meggyőződve, az esetek nagy többségében a minimális nyitottságról, nagyvonalúságról, kölcsönös tiszteletről sem téve tanúbizonyságot, a fejlett világba állítólagosan kitekintő, valójában csukott szemmel, a virtuális asztalt dühödten csapkodva mondják meg mindenkinek, akár érdekli azokat, akár nem, hogy mi az igazság. Pedig tudjuk, hogy az igazság nem létezik. Csak igazságok léteznek.
Jó példa erre az a szánalmas katyvasz, amelyet a különböző, vásárhelyi tematikájú, a legismertebb közösségi oldalon megtalálható csoportokon olvashatunk. Nyuszika sapkája analóg dedósmese a kőkorszakból ahhoz képest, hogy milyen ámokfutást lerendeznek egyesek ezeken a csoportokon. Mintha az összes, gyerek- és felnőttkorban gyökerező frusztrációjukat ezeken az oldalakon akarnák kiélni, élvezve minden előnyét annak, hogy ott bárki megtalálja őket és a magvas véleményt, akár akarja, akár nem. Tökéletes példa erre a vásárhelyi műfenyő esete, amelyre kígyót-békát kiabáltak, majd kiálltak eléje fotózkodni. Most a főtéri padok képezik a panelproli-forródrótot, na azokra aztán lehet kommentálni: rondák, kényelmetlenek, nem praktikusak, csak félig van rajtuk háttámla, nemlehetrajtukórákigüldögélni (ki a bánat üldögél órákig egy padon?) satöbbi. Aki esetleg érvekkel ellentétezné, mondván, hogy ezek formatervezett designerpadok, feldobják a látványt, és lehet rajtuk egymással szemben ülve is beszélgetni, az szinte azonnal az össznépi huhogás tárgyává enyészik. Csakhogy ez az össznépi dolog nagyon csalóka: azok, akik értékelik a pozitív változást, általában nem sakkoznak a galambokkal, az övékével megegyező véleményekre adott lájkok mennyisége azonban jelzi, hogy az ő számuk sem csekély.
A lényeg azonban nem maga a vélemény mint olyan – igen, ahhoz joga van ma már bárkinek, és ez jó. A lényeg az, hogy a mi kis, egykor flekkenszagú városunkban pont közülünk, az állítólagosan civilizált őslakosság közül viselkednek sokan úgy, mint a hancúrmentes vénkisasszonyok, mindent blamálnak, mindenre ráböfögnek, semmi sem jó, semmi sem okés, az igen sokszor katasztrofális helyesírással megtámogatott magvas véleményt pedig szinte soha nem kíséri jobbító szándékú, kreatív ötlet. A kritika minálunk nem konstruktív jellegű. Elszomorító látni, olvasni a rengeteg besavanyodott, avítt, poros és befőttszagú, a fejlődést, az evolúciót, a jó értelemben vett modernizálást zsigerből elutasító, istenkomplexusos kommentet, a közélet nagy fejében matató kicsinyes és eredménytelen orrturkálást. Ilyenkor vetődik fel a gondolat: miközben a régi városvezetés pont letojta az átláthatóságot, és nem tett fel semmit a közösségi oldalakra, a város pedig olyanná lett, amilyenné, azt nem kommentálta senki. A mostani folyamatosan dokumentálja tevékenységét, erre pedig rögtön rászökik az összes gyászhuszár. Most akkor kinek volt igaza? Vajon tényleg megért arra ez a lakosság, hogy tudjon mindenről?
Néha úgy érzem, megérdemeljük a sorsunk. Akár akarjuk, akár nem.
