Kolostor a magasban

Amint az erdők övezte szerpentinúton mind feljebb haladunk az évszázadokat megélt kolostor felé, azon tűnődöm, hogy a szerzetesek, akik itt élték le életüket, milyen hegyi ösvényeken járva, háton, zsákban hordott teherrel, könyvekkel vagy a falusiak adományaival megrakodva jutottak fel a hegyre. Erdei gyümölccsel olthatták a szomjukat, gombát találtak, mégpedig jófajta rókagombát, ami most is terem ezen a környéken, gyógyító füveket szedtek most is látható patikájukba. Napokig lehettek úton, meg-megpihenve, mi pedig a Duna-parti hegyre, 500 m magasra, a Göttweig Bergre alig egy fél óra alatt felérünk. Közben az alsó-ausztriai táj, az osztrák Duna-kanyar szépsége a félköríves teraszokról nyár eleji pompájában tárul elénk. 

Évszázadok teltek el, kilencszáz esztendő, hogy az 1083-ban alapított valahai gótikus kolostor romjain épülni kezdjen a Benedek- (magyarul bencés) rend göttweigi kolostora, és mai épületeinek, hatalmas templomának stílusa azt tükrözi, hogy szinte évszázadonként emeltek vagy felújítottak egy-egy épületet, rendházat, kápolnát, kertet, most pedig egy kiterjedt fennsíkon, egymást kiegészítve alkotják Wachau vidékének egyik legszebb kolostorát.

 

Ismerkedés

A kolostor történetéről előre tájékozódunk, a bencések regulája Pannonhalma ugyancsak bencés rendjéről, iskolájáról ismerős. Szent Benedek, a nyugati szerzetesség megalapítója jogot tanult Rómában, 529-ben alapította meg Montecassino közösségét, hiszen háromévi remeteélet után rádöbbent arra, hogy egy szerzetesközösségre van szükség, annak életszabályok szerint kell működnie. Ezt a gyönyörű göttweigi kolostort pedig az osztrák Montecassinónak nevezik. 

A rend ma is egységes szerveződésű, csupán nyelvi tagozódásuk különbözteti meg az Európa-szerte működő kolostorok reguláját. 

A félkörben kialakított kilátó-parkolóból néhány lépcső vezet a főépületbe, a híres császárlépcsős, sok díszes teremmel és freskókkal ékes, tágas folyosókra. A késő barokkal találkozunk itt, Lukas von Hildebrand tervei szerint az 1700-as években készültek mesteri módon. A császári lépcsőházban (Kaiserstrackt) a modern felújítás tanúi vagyunk. A régi falakon hatalmas üveglapokra felírva olvashatjuk a kolostor történetét, az építés éveit, a neves építészek, szobrászok nevét. Egyszóval a 60 lépcsős felmenet közben mind többet tudunk meg a kolostor életéről. Annyira leköti minden a figyelmünket, hogy lassan feljutunk a legszebb szinthez, a díszes kővázához, Kremmer Schmidt hónapokat szimbolizáló alkotásához. A híres freskóhoz, Paul Troger (az osztrák érett barokk képviselője) alkotásához nagy lélegzetvétellel érek el, sokáig elvarázsolja az embert a sok kis angyal, a görög félistenek, szentek mennyei forgataga. A freskó VI. Károly apoteózisa, megdicsőülése, részletei is megnézhetők videoképeken.

Lukas von Hildebrand széles terein alacsonyak a lépcsőfokok, úgy vannak szőnyeggel, jelzésekkel beborítva, hogy a rosszul látók, a nehezen járók is könnyedén megjárják. A kijáratnál a szellős hegyi levegővel, az ég kékjével takart fennsík fogad, és ebben a magasságban az apátság újabb élményt nyújt.

 

A barokk apátsági templom 

Lapos, sátortetős tornyai, homlokzati oszlopai, köztük a felvezető lépcsősorral Hildebrand építőművészetét jellemzik, az előcsarnokból a templomhajóba lépve a kápolnacsarnok is látható. Valóságos „csillagboltozat” alatt meghatódva állok a padsorok aranyozása tündököl. A barokk templombelső ilyen gazdag megjelenítését ritkán láthatja az ember, a főoltár, az oltárkép az 1600-as évekből a padsorokból nézve is áhítatot sugall. Mennyit dolgozhattak a fafaragók, az ötvösművészek, a festők, hány meg hány mester munkáját őrzi, és hány szerzetes imáját ez a látványos istenháza!

Ennyire fényűző volt a barokk egyházi művészete a gótikus templom romjain, a szerzetesek pedig alázatosak, egyszerűek, dolgosak voltak, tanultak, tanítottak, tudósokká, orvosokká nőttek, a Duna vonalát szegélyező falvak népét erősítették hitében.

 

A vendégmarasztaló kolostor

A dísztermekben (az egykori ebédlő, a könyvtár, a zöld vadászterem) időszaki Rubens-, Klimt-, Dürer-kiállításokat, komolyzenei hangversenyeket rendeznek. A zenei archívumban is nagy értékek vannak, egyik ilyen Haydn császárhimnuszának első nyomtatott példánya.

Nehéz volt mindezt megőrizni. A második világháború alatt a németek elkobozták a kolostor birtokait, értékeit, saját intézményként használták a kolostori épületeket.

A sok viszontagságot átélt kolostort 1978-tól nagy szakértelemmel kezdték helyreállítani és olyan örökségként újjávarázsolni, amit a modern technika és dizájn minden lehetősége 2003-tól megadott.

2004-ig befejeződött, ezt megelőzően 2001-ben az UNESCO a világörökség részének nyilvánította, akárcsak a melki apátságot, Wachau és Krems városokat. Kényelmes kastélyszállót alakítottak ki az egyik épületben, és üvegfalakkal a kilátóra nyíló éttermet, amelyek igazi pihenőt jelentenek a látogatóknak. Az étteremben finom falatokat főznek, igazi, aranysárga, gyöngyöző húslevest, rókagombás rizottót, és a sütemények közt ott van a kardinális szelet, amit nálunk diplomatának hívnak. Mindez nem ad semmilyen kommersz jelleget a kolostornak, hanem a csendre, a reggeli misére, az esti vesperásra vágyó, odalent szorongó, nyugtalan embert a megnyugvásra, szellemi megújulásra segíti. 

 

Az út vége

Az alig 5 km-re levő Kremsbe, kiindulópontunkra visszatérve, a „zarándokútra”, amely állomása az ausztriai Szent Jakab útnak, a város ugyanolyan, mint néhány évvel ezelőtt, amikor először itt jártam. Talán ismét meszelték, festették a házakat, felfrissítették a tetőket, a régihez új egyetemi campus csatlakozott, a parti kikötőben várakoznak a sétahajók. Reggel újra elindulnak felfelé a vízen, egészen Passauig. Esik az eső, de a kerékpárúton színes esőköpenyek védelmében karikáznak a túrázók. Nagy csapatban idős hölgyek és urak, akik a szálló reggelizőjében ha megjelennek, olyan frissek és jókedvűek, jó étvággyal esznek, teáznak, kávéznak, cseverésznek, hogy vonzóvá teszik az idős kort, az idő múlása nem bántja, izmosítja, kedvre deríti őket.

Krems, a város pedig egy kicsit Kolozsvár, egy kicsit Vásárhely vagy Segesvár, esetleg a régi Beszterce, a szűk utcák, a régi várkapu, az új házak a város peremén olykor hasonlítanak, csak a domboldalak gyümölcsösei, szőlőskertjei nem az otthoniak, ahol némely faluban legelővé váltak a termőföldek, pusztul a szőlő. Ki tudja, miért?

Ausztria az értékek őrizője, a Duna szerelmese, a nyugalom és kedvesség világa ma is. Jó visszatérni oda, ahol az ember mindent rendben talál.