Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Harmincnégy évvel az 1989. decemberi események után az egyre jobban fogyatkozó forradalmárok még mindig nem kaptak egyértelmű választ az azóta is visszatérő kérdésre, hogy ki lőtt ránk 1989-ben. Sajnos az idő múlásával ez a fogas kérdés és az 1989. decemberi események sok más tisztázatlan (háttér-) epizódja – a történészeket leszámítva – egyre kevesebbeket foglalkoztat.
Felnőtt egy nemzedék, amelynek tagjai már az új rendszerben születtek, az X vagy az Y generáció, amelynek tagjait – talán néhányuk kivételével – jobban leköti a virtuális világ, mint az egzisztenciájukat meghatározó mikro- és makrokörnyezet, hát még a múlt alaposabb megismerése. És lehet, hogy ez így természetes. Ajándékba kapták eleiktől a szabad világot, a demokráciát, a piacgazdaságot annak minden előnyével, buktatóival. Az egalitarizmus, a kommunizmus kontinensünkön elbukott, hiszen valójában az ember legdrágább kincse az egészsége mellett
a szabadsága, és a történelem igazolta, hogy a szabadságot csak bizonyos ideig lehet más akaratából korlátozni. Az is igaz, hogy születnek ördögi elmék, akiknek bizonyos körülmények között sikerül kezükbe venni, fenntartani ideig-óráig az egyeduralmat modern társadalmunkban. Mert a diktatúrák sem maguktól alakultak, alakulnak ki. Bizonyos gazdasági, társadalmi kontextus teszi ezt lehetővé, s valahogy a hatalmat gyakorlók és kiszolgálók teszik azzá, főként a „széles néptömegek” manipulálásával, vagy olyan represszív államapparátussal, amely azt kiszolgálja. Ez történt, amikor egy „totalitárius rendszer” alól a „felszabadítók” a nagyhatalmi egyezség alapján ránk hozták a szovjet típusú államrendszert. Ahol mindenki egyforma volt, csak egyesek nem. Akik kiálltak, ellenálltak, akik másként gondolkodtak, lágerekbe, börtönökbe, kényszerlakhelyre kerültek osztályellenségként. Ők voltak azok – diákok, papok, ellenzéki politikusok, értelmiségiek, egykori nemesi családok, föld- és gyártulajdonosok és sokan mások, a névtelen hősök –, akikre 1989 előtt gondolni sem mertek. Emléküket csak a rendszerváltás után lehetett feleleveníteni, többnyire történészeknek, a családnak, a memoárirodalmat gyarapító szerzőknek. Ma már nem sokan emlékeznek az 1945 után a jilavai, nagyenyedi, máramarosszigeti, piteşti-i (politikai) börtönökben, más fogdákban vagy Peripraván, a Duna-deltában sínylődőkre, még kevesebben az 1956 után meghurcolt, többnyire egykori magyar egyetemistákra vagy az 1987-es brassói lázadásra, azokra a belső (az országban maradt) és külső (emigrált) disszidensekre, mint Doina Cornea, Ana Blandiana, Emil Cioran vagy Király Károly, akik szembe mertek fordulni a rendszerrel. Valahogy úgy tűnik, hogy manapság az 1989-es temesvári eseményeket kiváltó Tőkés László szerepét is eltussolja a jelen. Talán megkopott a kollektív memória, vagy a román kommunizmust „leváltó”, az új hatalmat kézbe vevő manipulátoroknak az érdeke az, hogy továbbra is homály fedje a véres decemberi forradalom másról árulkodó részleteit?
Több mint három évtizeddel a történtek után az időközben titkosított és előkerült dokumentumok, illetve az eseményeket kivizsgáló parlamenti bizottság vaskos iratcsomója leginkább azt igazolja, hogy nem volt forradalom, hanem államcsíny, katonai puccs történt. A spontánul kirobbant népfelkelést háttérből manipulálták azok, akik évekkel a fordulat előtt felkészültek arra, hogy átvegyék a hatalmat. Így azok az őszinte, szabadságvágytól hajtott munkások, egyszerű emberek, akik Temesváron Tőkés László védelmére igyekeztek, majd az ország különböző városaiban az utcára vonultak, a hatalmat védő fegyverek által megsebesültek, elhunytak, a forgatókönyv szerinti puccs kolaterális áldozatai voltak.
Ma már tagadhatatlan tény, hogy a katonaság lőtt a lakosságba, és nem léteztek terroristák, hiszen utólag senkit ilyen váddal nem ítéltek el. Több eset kapcsán beigazolódott, hogy az akkori felfokozott hangulatban, jól irányítottan, a hadsereg új hatalmat frissen (Ceauşescu elmenekülése után közvetlenül) átvevő felső vezetése kreálta a híreszteléseket, a diverziót, ami tragikus helyzeteket teremtett, pl. az otopeni-i mészárlás vagy a Hadügyminisztérium elé az épület védelmét megerősíteni hívott harckocsik legénységének a legyilkolása és sok más hasonló helyzet, aminek következtében december 22-én sokan meghaltak, értelmetlenül és ártatlanul. Kevesen tudják, de ezt a fajta megtévesztést nálunk is bevetették. Emlékszem, amikor 1989. december 22-én 13 óra körül, miután Király Károly, Sütő András és mások is a Kultúrpalota kistermének ablakából beszéltek a Városháza előtt összegyűlt – akkor már a szabadságot – ünneplőkhöz, a terembe érkezett egy altiszt (törzsőrmester), és közölte a bent lévőkkel, hogy „Nagyszebenben (ahol a diktátor fia, Nicu Ceauşescu volt a megyei párttitkár) győzött az ellenforradalom, és onnan elindultak a tankok Marosvásárhely irányába”. (Valószínűleg azzal a szándékkal, hogy pánikot keltsen, és így a nép a város védelmét az oldalukra átállt hadseregre bízva legitimálja hatalmukat.) Az (ál)hír hallatán a kisteremben korábban a népképviseletből már megalakult Nemzeti Megmentési Front tagjai átmentek átvenni az irányítást a kommunista párt elűzött (elmenekült) vezetőségétől az akkori megyei pártbizottság székházába (a mai prefektúra), ahol a nagy gyűlésteremben, tudomásom szerint, Scrieciu Ioan tábornok, Cojocaru Constantin ezredes és Ţîra Vasile őrnagy, az utóbbi a később létrehozott Vatra Românească szervezet alapító tagja, már igazgatták az új rendet. (Király Károly, akit a tömeg körbevitt a főtéren, csak később került az épületbe.) Majd hosszas vitát követően sikerült a civileknek is helyet szorítani a demokrácia hajnalán az új megyei vezetőségbe.
Az 1989-es eseményeket a katonai ügyészség vizsgálta ki, jóval az események után. A vitatott ügyészségi adatgyűjtés évekig elhúzódott, és leginkább azt a célt szolgálta, hogy bizonyos tényeket elkendőzzenek, mintsem feltárjanak. Sokáig hozzá sem lehetett férni az adatokhoz. Több mint két évtizeddel az események után újságírói minőségemben kértem engedélyt a katonai ügyészségtől, hogy tanulmányozhassam a marosvásárhelyi események dossziéját, és kitérő hivatalos válasszal elutasítottak. Az alig néhány éve – a forradalmárok szervezetének köszönhetően – kezembe került ügyészségi vádiratban az áll, hogy a jelenlegi Győzelem téri sortűz úgy dördült el, hogy „kiakadt a harckocsi puskacsövének támasztója”, s így nem a levegőbe, hanem az emberek felé irányultak a golyók. S bár a ravaszt parancsra meghúzó katona neve ismert, ezért senkit nem ítéltek el. Nem derült ki, kitől jött a felsőbb utasítás.
Mindezekért is reménykeltő az a hír, miszerint nemsokára újratárgyalják a forradalom ügyiratait. Ezt néhány napja az egyik országos televízióadón mondta el Cătălin Ranco Piţu volt országos katonai főügyész, aki évtizedekig vizsgálta újra a forradalom dossziéit. A volt főügyész a műsorban a katonai manipuláció legeklatánsabb példájaként elmondta, hogy annak a helikopternek a pilótája, aki Gelu Voican Voiculescut szállította Târgoviştera, a Ceauşescu házaspár perének és kivégzésének a helyszínére, majd onnan vissza a fővárosba, szem- és fültanúja volt annak, amikor a puccs egyik kulcsfigurája Bukarest felé utazva kijelentette az őt kísérő társának: nem kell attól tartani, hogy kiderül az eljárás jogtalansága, ugyanis 1997-ig senki nem fog foglalkozni azzal, ami 1989-ben történt. Később gondoskodott is erről, hiszen az új – első kinevezett kormányban – miniszterelnök-helyettes lett, aki addig, amíg a Román Hírszerző Szolgálat – az 1990-es marosvásárhelyi márciusi események után – 1990. március 26-án hivatalosan megalakult, felelt az ország civil és katonai hírszerző szolgálataiért. Az újravizsgált dokumentumok tényei egyre inkább azt is körvonalazzák, hogy az – akkor még szovjet – hadsereg hírszerző szolgálatának, a GRU-nak jóval az 1989-es esemény előtt beszivárogtatott ügynökei, illetve a különböző magas pozíciókba helyezett behálózott román tábornokai álltak az 1989-es decemberi események mögött.
Harmincnégy évvel a rendszerváltás után emlékhely lett a piteşti-i, a máramarosszigeti börtön (de a földdel egyenlővé tették Peripravát), emlékoszlopok, táblák, keresztek állnak azokon a helyeken, ahol 1989. december 22-én ártatlanul haltak meg emberek. Időnként a decemberi eseményhez kötődően időszakos kiállításokat rendeznek. Talán nálunk is lehetne az egész országot átfogó olyan állandó múzeum, mint amilyen a magyarországi Terror Háza, ami időrendi sorrendben bemutatná e sötét közelmúlt szellemi, tárgyi örökségét. Akár minden olyan városban, ahol emberáldozatok is voltak, lehetne egy állandó kiállítás.
Lehet, hogy túl közel van a jelenhez e korszak ahhoz, hogy történelmi relikviává váljon a hagyatéka, vagy továbbra is érdeke az 1989 utáni (háttér)hatalmat átvevőknek, hogy az akkor történtek részletei homályban maradjanak? Emlékeznünk kell, hogy tanuljunk a múlt tévedéseiből, mert szükségünk van intő jelekre. A pandémiát követő – orosz–ukrán háború által is gerjesztett – gazdasági és társadalmi válság (lásd migránsok) okozta bizonytalanság, az EU-szkepticizmus felerősítette kontinensünkön azt a politikai irányzatot, amely szélsőséges megoldásokat kínál a gondok rendezésére akár bizonyos (szabadság-) jogok csorbításával, a közvélemény – most már leginkább online – manipulálásával. Na ugye, hogy ismerős a recept? Az a nemzet, amely nem tisztázza a múltat, nem érdemli a jelent – talán ezért lenne jó végre tisztázni, hogy ki lőtt ránk 1989 decemberében. Ameddig nem süllyedünk újra jól irányított, közös amnéziába.