2022. május 25., szerda

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Erdélyi arcok

Szabó Előd unitárius lelkész története kezdődhetne ürmösi lelkészi szolgálata első napjával 2007-ben. Első önálló lelkészi megbízatása sok aggodalommal és bizonytalansággal indult, a megerősítést a gyülekezet megelőlegezett bizalmában és szeretetében találta meg. De kezdődhetne a története a lelkésszé válás folyamatával, a döntéshozatallal, a tanulással, a kétségekkel, az élményekkel is, amelyek gondolatait és érzéseit alakították. Kezdődhetne az élete kezdetével, a családi hangulattal, a gyermekkor mindenféle hatásával. És kezdődhetne az ősökkel, a lelkészi, a tanítói pályán szolgáló anyákkal és apákkal, akik jövevényekként hirdették a tudás és a szeretet örömhírét mindenfelé Erdélyben. Amint azt a Népújságnak mondta: Sok kezdet volt, és még más kezdetek is várnak ránk, bízom benne...


Fotó: Szabó Kata



– Mivel engedték útra a szülei? Mit tartogatott a mesebeli tarisznya, mi volt a hamuban sült pogácsa mellett? 

– Családomban az egyház és a közösség iránti szeretet és felelősség magától értetődő volt. A közösség szolgálatát csak alázattal lehet végezni, és mindig keményen bírálták azokat, akik dicsőségért, címekért, büszkeségből végezték ezt a munkát. A magyar nyelv szeretete és igényes művelése is fontos volt a családban. A falak színét nem lehetett látni, mert minden oldalon könyvespolcok, könyvek borították, és gyermekkorom, ifjúkorom legjobb szórakozása az olvasás volt. 

– Mit jelentett önnek Kolozsvár, és hogyan látja most a várost?

– Hatéves koromtól a teológia elvégzéséig Kolozsváron éltem. A belváros jelentette mindig Kolozsvárt, csak ritkán keveredtem a tömbháznegyedek rengetegébe. Kolozsvár az unitárius kollégium volt, a püspökség irodáival, a templom, a színház, a mozik, a cserkészet és a sportpályák, ahonnan sokszor csak sötétedés után kerültünk haza a hosszú focimeccsek után. Aztán a teológiai évek alatt megnyílt az egyetemi élet világa, és ez nemcsak a tudást hozta magával, hanem a más vidékekről érkező fiatalok, kortársak, más nézőpontok és vélemények megismerését.

– Miért lett lelkész?

– Mert szerettem szavalni, mert sokat olvastam, és szépen beszéltem, mert a gondolataimat érthetően meg tudtam fogalmazni. Mondhatnám, hogy elhívott az Isten, hogy az evangéliumot akartam hirdetni, de ennél egyszerűbb és prózaibb okok vezettek. Természetesen a család várakozása is közrejátszott, de nem tudom kizárni, hogy e prózai okok mögött ott volt az isteni akarat, a gondviselés.

– Mennyire határozta meg a mindennapjait és a pályafutását az, hogy családjában még voltak lelkészek, egyházi vezetők?

– Nagyon sok minden, amit az egyházzal kapcsolatosan más kollégák meg kellett tanuljanak, beépített, megöröklött tudás volt számomra. Ugyanakkor hátránya is volt, mert mindig nehezemre esett, esik, hogy kívülről szemléljem egyházi közösségünket. 

– Hogy került a Brassó megyei Ürmösre?

– Ide küldtek. Nem én választottam, és nem is az ürmösiek választottak, hanem a püspöki akarat nevezett ki tizenöt évvel ezelőtt. Nem tudtam akkor, hogy mit keresek Ürmösön, és azt hiszem, ma sem tudnék egy teljes, mindent felölelő választ adni erre a kérdésre. Időnként megsejtettem egy-egy okot, hogy miért vagyok itt, és ezek a pillanatok nagyon megerősítettek és feltöltöttek. Nagy közösségi együttlétek, egy-egy csendes beszélgetés vagy imádkozás, vagy éppen személyes életem fejlődése, családi életem kibontakozása közben, amikor úgy éreztem, hogy nem véletlenül vagyok itt. 

– Milyennek tartja az ürmösieket?

– Az ürmösiek legnagyobb részét szorgos embereknek ismertem meg, jól gazdálkodnak a rájuk bízott anyagi és szellemi-lelki javakkal. Büszkék a falujukra, a közösségükre, és amikor biztosak benne, hogy nemes célról van szó, összefognak és nagy dolgokat hajtanak végre. Tisztelik az egyházat, a templomot, abban látják azt a helyet, ahol az egységet és a szeretetet meg lehet élni és meg lehet erősíteni.

– Mit jelent önnek ez a vidék?

– Gyermekkoromban, ifjúkoromban nem jártam erre. Hallottam időnként erdővidéki települések nevét, de nem tudtam, milyen hely ez. Talán ezért is terelt erre a gondviselés. Gyönyörű a táj, gazdag természeti és történelmi kincsesbánya, s másfél évtized után meggyőződéssel mondom, hogy itt érzem magam leginkább itthon. 

– Milyen ma lelkésznek lenni?

– Mint minden korban, és mint minden olyan területen, ahol emberekkel, közösségekkel kell dolgozni: kihívás. Azt mondjuk, hogy nehéz a 21. század szekularizált, jelképeiben elszegényedett világában, a felgyorsult, anyagias társadalomban a sokszor irányt vesztett embert meggyőzni arról, hogy szükség van az istenélményre az életünkben. De mindig voltak kihívások, elég, ha csak az 1989 előtti egyházi életre gondolunk, amelyben sokszor a lét és a nemlét között kellett tiszta lelkiismerettel dönteni, egyéni és közösségi viszonylatban egyaránt. Ha pedig arra akarok válaszolni, hogy jó-e vagy rossz dolog lelkésznek lenni, előbb azt kell megvizsgálnom, hogy mik az elvárásaim e hivatással kapcsolatosan. Tagadhatatlan, hogy vannak nehézségek, frusztrációk ebben a szolgálatban, de van örömforrás is, élmény és beteljesedés, s ezek együttvéve alkotják ezt az életformát.

– Milyen ma a papsors?

– Nehéz általánosan igaz választ adni erre a kérdésre. Sokféle papsors van. Felekezettől, szolgálati helytől, életkortól, vérmérséklettől függően eltérnek az utak. Egyre világosabbá válik azonban számomra, hogy a pap első és elengedhetetlen lépésként önmagával kell tisztában legyen, ismerje önmagát, hasznosítsa tehetségeit a közösség érdekében, és gyengéit, esendőségét igyekezzen megzabolázni. Tehetségeivel és gyengeségeivel együtt legyen képes elfogadni önmagát, mert akkor embertársait, híveit is el tudja fogadni. Ez az elfogadás, melyből Isten szeretete sugárzik, megkönnyíti és áldottá teszi a szolgálatot, az életet. Papként és emberként is igaz ez.

– Mi az, ami ma a legjobban, a leginkább hiányzik az egyházból?

– Sok mindent fel lehetne sorolni: több elkötelezett pap és kitartó, a vallásos célokért lelkesedő világi vezető, pénz, szakemberek. De ha belegondolok, Jézus minden betegségre és gyengeségre egy biztos gyógyszert és megoldási lehetőséget ajánlott: a hitet. Ha valami hiányzik, akkor ez az. Ha hiszünk abban, hogy jó a szolgálatunk, közösségünk célja, akkor kerülnek emberek, kerül anyagi fedezet, és a hegyek is megmozdulnak, mert Isten dolgozik velünk és általunk.

– Ön szerint milyen a kapcsolat az egyház és az iskola, illetve az egyház és a politika között?

– Az egyház és az iskola kapcsolata a vezető emberektől függ. A lelkész, az egyházközség vezetői és az iskola vezetősége, tanári kara között ápolni kell a jó kapcsolatot, kompromisszumokra is készek kell legyünk, meg kell találni az együttműködés lehetőségeit, mert iskola és egyház ugyanazokat a gyermekeket és családokat akarja szolgálni, segíteni. A politikában is fontosak az emberi kapcsolatok, de ezen a téren a jó szándék időnként kevés, mert a helyi folyamatokba megyei és országos szintről sokszor beavatkoznak a politikai pártok. Bár a politikum is az emberek szolgálatának ígéretével szólal meg, de a hatalomért való küzdelemben néha szembemegy az egyház által értéknek tartott alázat és feltétel nélküli szeretet eszméivel.

– Elégedett-e azzal, ahogyan az egyház és a kultúra összekapcsolódik? 

– Az egyház önmagában is, üzenetével és a minőségre való törekvésével, kultúrát teremt. A templom ugyanakkor más kulturális tevékenységeknek is helyet ad: vers, zene, történelem, építészet, képzőművészet. Soha nem lehetünk teljesen elégedettek, de tapasztalataim alapján kijelenthetem, hogy az egyház ezt a szolgálatot hozzáértéssel és eredményesen végzi. 

– Mit hozott haza magával, magában az óceánon túlról?

– Sok csodát láttunk az Egyesült Államok nyugati partján. A gazdagok és szegények közötti szakadék egyik oldalát tapasztaltuk csak meg, a szegénységet csupán futólag szemlélhettük. Unitárius testvéreink sok globális ügyért aggódnak, és követésre méltó lelkesedéssel és áldozathozatallal tesznek is értük. De nemcsak a sok csoda élményével jöttünk haza, hanem azzal a jóleső érzéssel is, hogy milyen csodálatos hely a mi otthonunk is, milyen értékesek a mély gyökerek, az évszázados hagyományok, amelyekért az óceánon túl bizony sokszor irigyelnek bennünket. Távol menni azért is jó, mert onnan döbbenhetünk igazán rá arra, hogy szent az a hely, ahol élünk.

– Hol élne a legszívesebben, hol tudná jobban elképzelni a jövőjét?

– Ürmösön. Abban a faluban, ahova tükörsima aszfaltút vezet minden irányból, ahol tisztességes oktatás és egészségügyi ellátás jut mindenkinek. Ahol a különböző nemzetiségek és felekezetek közötti békesség, tisztelet és együttműködés tudatosan fejlődik. Bár nagyvárosban nőttem fel, megkedveltem a falusi élet emberibb ritmusát és hangulatát. Nem tökéletesen működő világ, de benne van egy sokak számára jó, élhető közösség megteremtésének lehetősége. 

– Mit jelent önnek a család?

– A család egyensúlyt jelent. Természetesen igyekszem a családon belül sok szeretetet és gondoskodást adni. Itt töltődnek fel az éltető elemek, én is innen kapom a legtöbb elfogadást és gondoskodást. A szolgálat és az élet nehézségeiben és kísértéseiben a családi kötelék megtartó erő. Értük érdemes legyőzni a fáradtságot, a keserűséget, a sértődöttséget, és dolgozni, remélni tovább. A családi élet ugyanakkor egy olyan mintát szolgáltat, amely eszményképként a szélesebb lelki közösség megteremtésére ösztönöz. 

– Mi a hitvallása?

– A megértés és az elfogadás, az újrakezdésre, a megbocsátásra való nyitottság egy közösségben nem választási lehetőség, hanem az egyetlen felelős magatartás.

– Hogyan tovább? 

– Egyrészt ismeretlen a jövő, nem tudjuk, hogyan tovább. Másrészt pedig hisszük, hogy a Jóisten gondoskodik rólunk. Nem biztos, hogy a felhők és viharok elkerülik életünket, de Isten megad nekünk minden eszközt és tehetséget, hogy minden körülmény között megőrizhessük emberségünket, önbecsülésünket, méltóságunkat.

– Köszönjük a beszélgetést.