Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Mennyi jó kép! És mind a másé? Nem. Mindannyiunké, akik a festészetbe, akárcsak a versbe, többet látunk bele az első olvasatnál. De mindenekelőtt a Markó Béláé, aki úgy sűríti tizennégy sorba a regénynyi mondandót hordozó remekművek lényegét, hogy közben önmagát s a látvány keltette hangulatot is felmutatja a szonettben. Hogy sikerülhetett ez neki? Talán paktumot kötött
az ördöggel? Ez sincs kizárva, noha talán egyetlen eddigi könyvében sem olyan erőteljes az isteni jelenlét, Isten versbeli említése, mint e frissen megjelent, ránézésre is szép kötetben. Ebben különben semmi meglepő nincs, ha arra gondolunk, milyen bensőséges kapcsolatban álltak az égiekkel a költeménybe oltott műalkotások kivételes tehetségű mesterei, akik bizonyára a poklokat is megjárták nem is egyszer. Félszázan vannak a kötetben, valamennyien a képzőművészet nagyjai, még azok is, akik az egyetemes művészettörténet figyelmét elkerülték, lévén a mi – művészileg kevésbé felkapott – tájaink szülöttei, és több mint nyolcvan olyan kép ölt betűből, szóból testet, amelyeket a világ híres múzeumaiban, képtáraiban, illetve a művészeti albumokban milliók csodálnak nap mint nap.
Sokan tudják, hogy Markó Béla a művészeteknek is értő és lelkes barátja, kiváló elemzője, ezt korábbi kötetei is tanúsítják, de ilyen tömör, kötött alakzatban, ennyire találóan és egyénien megragadni a művek és alkotóik lelkét, szellemét csak azoknak sikerülhet, akik kellő empátiával képesek azonosulni azokkal, a szonett pedig gondolkodás- és kifejezésmódjuk egyik sajátos megnyilvánulási formájává vált. Költőnk a kevesek közé tartozik, akikről ez elmondható. „Az irodalom is kép, a kép is irodalom, amint azt ezek a többnyire képleíró szonettek is bizonyítják talán” – írta dedikációjában a szerző. Ez nyilvánvaló, pláne, hogy igen tág a lírikus preferenciáinak a köre. Nem korokhoz, stílusokhoz, áramlatokhoz, nem nemzetekhez ragaszkodik a válogatásban, azok a művek ragadták meg, amelyek a festői értékeken túl a lét, az emberiség nagy kérdéseit is felvetik, az ő személyes problémáival is egybecsengenek, és lenyűgöző képi, színbeli, kompozíciós megoldásaikkal saját töprengéseihez is hozzáadnak valamit. „Markó Béla költői pályáját végigkíséri a szonett mini műfaj – olvasható a könyv fülszövegében. – A korai szonettek tragikus-elégikus hangoltságát a mostani kötetben a melankolikus derű váltja föl. Időszembesítő, szemlélődő, »létösszegző versek« ezek, amelyek egyszerre hatnak evidenciaként és többértelmű rejtélyként. Mint a szonett hiányzó tizenötödik sora – amibe az egész belefér.” Az élet komplexitását, a költőt foglalkoztató létkérdéseket nyilván nem csak a „képleíró szonettek” tükrözik. A kötet a szerző utazásainak, más-más tájak, világok, népek között szerzett élményeinek, benyomásainak is pontos lenyomata, különös tekintettel a mediterrán vidékekre és mítoszokra, a tenger sosem csillapuló, ősi varázsára. A kötetben számos olyan vers is van, amely nem festmény hatására született, de aki belemélyed olvasásukba, mégis arra a következtetésre jut, hogy bármerre menjünk, a műremekeket kínáló galériákat s bennük a Markó megénekelte csodákat kár lenne kihagyni programunkból.
*Markó Béla: Amit az ördög jóváhagy. Szonettek, Kalligram, Budapest, 2019
Markó Béla
A sátán teste gyéren szőtt anyag,
s átlátni rajta, mint az őszi kerten,
fény csillan néha egy hatalmas sejten,
fölröppen, visszahull, vagy fönt marad,
hogy azt hihetnéd, csak egy-két maroknyi
darázs kering a gyűrt levél fölött,
míg lassan már ezerfelé pörög
az elsárgult pokol, s igába fogni
is csak úgy lehet, hogy fekete-sárga
szájukkal sorra végigkóstolod
a körtét, itt is, ott is méz csorog,
ha belekezdenek, de persze ára
van ennek, mert régóta azt eszed,
amit az ördög jóváhagy neked.
2015. augusztus 22.
Markó Béla
A gyűrött bíbor lassan ellepi
a mozdulatlan barnát, mint az alkony,
de ott világít mellett a parton
egy fényes sárga, s még melengeti,
pedig már ráborul a fekete,
fel-felparázslik, majd ő is kialszik,
míg bal felől csak zöld hullámzás hallszik,
és mintha egy aranyhúr zengene
jobbról a végképp láthatatlan kézben,
hunyt szemmel élnek, egyikük sincs ébren,
szemhéjuk alatt nincsenek szemek,
mert nincs értelme egy közös világnak,
ha úgy is csak saját fejükbe látnak,
s fölöttük gerendák a fellegek.
2016. január 21.