Hétköznapi törtnet
Angéla gyerekkorában még az esőcseppeket vagy a reggeli harmatot is képes lett volna megszámolni. Volt ebben valami kényszeresség, de tagadhatatlan haszna is vált belőle, hiszen amikor a játszótársaknak már rég elfogyott a zsebpénzük, ő még csak akkor kotorászta elő az aprókat a nyakába akasztott kistáska mélyéből. Nem azért, hogy másoknak kölcsönözzön, de azért sem, hogy „kikárörvendezhesse” magát. Egyszerűen csak biztonságot adott neki a tudat, hogy amikor az „összes többi hajó elsüllyedt”, az övén „éppen dagadni kezdenek a vitorlák”.
– Nem igazán kedveltek ezért a többiek, de engem ez nem zavart – kezdte történetét az élete ötvenedik „kilométerkövéhez” közeledő, egész lényével önfegyelmet és valami különös öntörvényűséget sejtető nő. – Mentségemre szolgáljon, hogy azért a pár lejért mindig megdolgoztam. Anyám alkoholista volt, tőle nem sok jóra számíthattam, apám pedig még kiskoromban elköltözött tőlünk egy kolléganőjéhez. Nem tudom, mi volt hamarabb anyám történetében: a vodka vagy a megcsalás, melyik volt az ok és melyik az okozat, de ezen nem is „meditáltam” túl sokat. A körülmények életrevalóságra kényszerítettek, arra, hogy már kisiskolásként kikaparjam magamnak a gesztenyét. Volt egy egyedül élő, idős tanítónő a tömbházunkban, aki valamiért a szívén viselte a helyzetemet. Gyakran hívott be magához ebédelni vagy megkóstolni egy új süteményt, közben beszélgetni is próbált velem, de mivel elég zárkózott leányka voltam, döcögött a kommunikáció. Hamar rájött, hogy inkább a tettek gyermeke vagyok, mint a szavaké, ezért megkérdezte, akarom-e, hogy megtanítson kötni. Akartam, és attól kezdve órákat töltöttem nála a virágmintás, kerek porcelándobozra emlékeztető garzonban. Csak ültünk egymás mellett a barna kanapén, és közös ritmusra mozgott a kezünk. Mintha a színes pulóverek és meleg sálak helyett csendet kötöttünk volna magunk és a világ köré. Pártfogóm külföldi folyóira-
tokból gyűjtött ötleteket egy-egy új alkotáshoz, de mivel legtöbbször megrendelésre dolgozott, afféle nyugdíjkiegészítésként, rendszerint a kliens által kért modellt követte.
– Ha jól értem, te is besegítettél ebbe a munkába – jegyeztem meg.
– Kezdetben csak „inaskodtam”, és miután elkészültem egy hajpánttal, csukló- vagy fülvédővel, már bontottuk is ki az anyagot, hogy aztán kezdhessem újra az egész műveletet. De ahogy egyre jobban belejöttem, a „mesterem” már kisebb munkákat is rám mert bízni. A pénzt pedig, amit a kötéseimért kapott, az utolsó baniig nekem adta. Hát így lett saját keresetem már elemista koromban, amit ráadásul úgy oszthattam be, ahogy jónak láttam. Ennél hatékonyabb önkorlátozó módszert véleményem szerint nem is lehetne kitalálni egy magába forduló, önbizalomhiányos „majdnem” kiskamasz számára. Éreztem a felelősség súlyát, és tudtam, hogy nem pazarolhatok. Ahogy kötés közben a szemeket, úgy házon kívül a zsebpénzemet is mindig számolgattam, hogy nehogy kicsússzak a „keretből”. A nénitől kaptam születésnapomra egy malacperselyt, attól kezdve abba rejtettem el a keresetem javát, amit semmiképpen sem akartam baráti társaságban elfagyizni. Egyszer mégis megtörtént a baj, igaz, nem az én hibámból. A perselyemhez egy apró kulcs is járt, amit az ágyam fölötti faliszekrény fiókjában tartottam. Egy este anyám szokatlanul jókedvű és beszédes volt, és a szokásos parizeres szendvics helyett rántott húst tett elém vacsorára. Azt mondta, végre rászánta magát, és játszott a lottón, a nyertes számoknak köszönhetően jutott pluszpénzhez. Hittem neki, még jól is esett az öröme, mert máskor rendszerint csak üveges tekintettel bámulta a nap végén a tévét, sokszor ülve aludt el a készülék előtt, a fotelben. A derűs hangulat pár napig tartott, aztán visszatért a „régi”, búskomor anyám. Tetszett az a derűs asszony, akivé egy rövid időre átváltozott, de amikor eltűnt, nem hiányzott. Gyanútlanul teltek a napok, nem sejtettem, mekkora vihar közeledik felém. Éppen egy pillangómintás táskát fejeztem be azon az emlékezetes délutánon. A szomszéd néni, szokás szerint, megdicsért, aztán hozta a gyöngyvirágillatú borítékot, benne a fizetséggel. (Ő később kapta meg a pénzt a megrendelőtől, de nekem mindig azonnal kiszámolta a munka árát.) Alig vártam, hogy hazakerüljek, és kinyithassam a perselyt, amiben már szép összeg volt. Amikor azonban belenéztem, megfagyott bennem a vér. A széles mosolyú kismalac pocakjában egyetlen bani sem lapult. Szédületes gyorsasággal állt össze a fejemben a kép: anyám önfeledt boldogsága, a megszokottól eltérő vacsora és az üres persely. Szerettem volna azonnal kérdőre vonni, de tudtam, hogy semmi értelme. Inkább lenyeltem a dühöm és a szomorúságom, másnap pedig megkértem a nénit, hogy nála tarthassam a következő, „Munkádért” feliratú borítékokat. Amikor nem értette az elővigyázatosságom okát, csak annyit mondtam neki, hogy előző este láttam egy „rablós” filmet a tévében, abból vontam le a következtetést, hogy jobb résen lenni, főleg, mivel mi gyakran házon kívül vagyunk anyámmal.
– Soha nem mondtad el neki, hogy tudsz a történtekről? – szólaltam meg újra.
– Soha. Még általános iskolás voltam, amikor gyomorrákkal diagnosztizálták. Néhány hónap alatt elment. Azután anyám nővére vett magához – akivel anyám a betegségéig nem tartotta a kapcsolatot egy múltbéli sérelem miatt –, nála laktam a város másik felében, amíg nagykorú nem lettem. A nagynéném szigorú, katonás asszony volt, de nem gonosz, és én kiskorom óta tudtam, hogy azt kell értékelni, ami van. Hálás voltam neki a segítségéért, csak azt sajnáltam, hogy amire visszaértem a régi otthonomba – amit anyám halála után a nagynéném bérbe adott, hogy legyen miből eltartania –, a kötögető mesterem és társam is elköltözött ebből a világból. Azóta is vágyakozom az után a nyugalom után, amit nála ismertem meg. Talán, ha újra elkezdenék kötni, visszatérne, bár egy villanásnyi belőle. De ezt egyelőre még halogatom.
