2020. november 30., hétfő

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

„Benkő László (1943–2020). Megrendülve tudatjuk, hogy Benkő Laci, az Omega együttes alapítója, hosszas betegség után elhunyt. A magyar rockzene meghatározó alakját rajongók és tisztelők milliói gyászolják itthon és külföldön egyaránt. Hiábavalók a szavak, fájó a csend, döbbenten idézzük fel életművét, zenéjét, szeretetteljes mosolyát. Benkő Laci örökre velünk marad” – áll az Omega szerdai Facebook-bejegyzésében. Egy rövid, fájdalmas hír, amely több egy rövid, fájdalmas hírnél. Egy legenda távozott közülünk, számos olyan dal szerzője, amelyek ugyancsak legendává váltak és többmilliónyi embernek okoztak örömteli, bulialapozó, avagy fájdalmat enyhítő pillanatokat a vasfüggöny innenső (és túlsó) felén. Többgenerációnyi, más-más ízléssel, anyanyelvvel, kulturális és neveltetési háttérrel rendelkező ember, szüleink és nagyszüleink is hallgatták, szerették azt a rockból induló, majd az egekig szárnyaló, különleges és őstehetségek által szerzett zenét, amelyet az Omega ontott magából évtizedeken át. Az Omega és vele együtt Benkő, akinek az együttesre máig jellemző space-rock hangzást köszönhetjük. Mondják, hogy magyar Pink Floyd… a jellemzés egyszerre felemelő és lealacsonyító. Pink Floyd-os magasságokban komponálni, hangszerelni, játszani az egyetemes zeneművészet magasiskolája ugyan, de az Omega sohasem volt kópia, legfeljebb a stíl hasonló. Az üzenet más, és a korabeli viszonyok között egyedülálló. 

Az Omega ennek is köszönheti a világhírnevet, azt, hogy az Omega más, nem csak egy együttes – igazi legenda, nívó és mérce a halhatatlanságban. 

Számos koncertjükön jelen voltam, gyakran hallgatom, és Benkő haláláról értesülve ismét szétnéztem a YouTube felületein. Ha ráklikkelünk a Gyöngyhajú lányra, az együttes talán legismertebb dalára, több mint 12 millió megtekintést és majdnem 6000 kommentet láthatunk. Utóbbit a világ minden tájáról. A magyarok mellett lengyelek, csehek, románok, bulgárok, egykori keletnémetek, szlovákok, horvátok, oroszok, franciák, angolok, amerikaiak és megannyi más náció írja mindmáig, hogy noha a legtöbben a szövegből semmit sem értenek, a csontokon keresztül a lélekig hatoló az a gyönyörűség, amely a dalból árad. „Ez őrület! Szinte hiphopos ütemek, majd az intró, a dobok, a visszhang… az árnyalt tónus, miközben a gitár átfog és szétzúz mindent. Mikor írták ezt???” „1969-ben” – állt két külföldi kommentelő párbeszédében a dal alatt. 

Ám az Omega, fényévekkel a saját kora előtt járó dalai mellett egy, talán ugyanilyen fontosságú ismérvvel bír. Nem elválasztja, hanem összefogja a minőségi zenét kedvelő kultúrákat. Benkő halálára kitettem egy dalt a Facebookra. Idősebb, bukaresti motoros barátom szinte azonnal rám írt, hogy mennyire imádta őket, rajtuk nőtt fel, három bakelitje is van tőlük. Visszaírtam, hogy soha nem felejtem el, amikor itt járt Vásárhelyen az Omega, és a koncertjük előtti sajtótájékoztatón, huszonvalahány év eltelte után először találkoztak a Phoenix tagjaival, összeölelkeztek és majdnem sírtak, amikor újra meglátták egymást (meglepetés volt). Utoljára a nyolcvanas évek elején léptek fel egy koncerten, egy színpadon. Azután az Omegát itt betiltották, és a Phoenix tagjai is emigráltak. Bukaresti barátom visszaírt: „Tudom. Természetesen ott voltam azon a koncerten. 1980 és ‘84 között valamikor, akkor voltam licis.” Erről (is) szólt az Omega, és szóltak Benkő László szerzeményei. Hogy vannak dolgok, amelyek képesek kisimítani az idő gyakran viharosan hullámzó folyását. Amelyekben egymásra lelhetünk. Benkő László megérkezett Gammapolisba. Mester, köszönjük a Zenét!