2020. január 25., szombat

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Amúgy melegében, mondhatnánk Ivan Karamazov alias Demény Péter január elsején a Facebookon közzétett színházi jegyzetére, hiszen még alig búcsúztattuk el az óévet, sokan még a szilveszteri mulatságok fáradalmait próbálták kialudni, amikor a költő, író, publicista ezt a gyorsreagálású kritikáját a világháló nyilvánosságára hozta. Melegről persze aligha lehetett szó, sokan cidriztek a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban, főleg az előcsarnokban, és főként azok, akik az ünnepi alkalomhoz illő elegáns lengeségben jelentek meg. De azért a Tompa Miklós Társulat fergeteges bemutatóján jól szórakoztunk. A vajszívű kritikus alábbiakban elmagyarázza, miért. Írása címét fentebb olvashatják. 

Az ember szilveszterkor röhögni akar, és kész. Hamletet, Nórát, Júlia kisasszonyt nézhetjük egész évben akár, de szilveszterkor tessenek minket békén hagyni. Arra vágyunk, hogy a színházban nevetés legyen, ne is nevetés, hanem kacagás, hahotázás, röhögés. Ilyenkor még önmagunkat is kiröhögjük, csak röhögni lehessen.

Hát ezt a remek célt Feydeau-nál különben senki nem szolgálja, bár Szini Gyula nekrológja megmutat valamit a nevettető nagy szomorúságából, amely minden nagy nevettetőre jellemző, és amelyet Sebestyén Aba is szépen kiaknáz az előadás végén. Mert semmilyen színpadi nevettetőt nem mutathat meg más, mint a színház.

A Tompa Miklós Társulat remek. Mindenki a legjobbkor mondja, amit mondania kell, mindenki a legjobbkor jön vagy megy, a legodavalóbb mozdulatokat teszi, s ez a bohózat ábécéje. Poén előtt – és Feydeau-nál mindig poén előtt vagyunk, ami azt is jelenti, hogy egyben mindig poén után –, szóval poén előtt nem szabad hibázni.

A miliő egyfajta kortalan századforduló, már a XIX. és a XX. század fordulója, amikor Feydeau élt és alkotott. Sós Beáta díszlete, Hatházi Rebeka jelmeze s a Boros Csaba összeállította sanzonos zene egyaránt ezt sugallja. Ezek a terek, ruhák, zenék viszont mégsem annyira régiek, hogy mindazt, ami a színpadon történik, ne vonatkoztathatnánk magunkra. 

Jelenet A hülyéjéből (balról): Nagy Fodor Piroska, Bokor Barna, Gecse Ramóna   
Fotó: Tompa Miklós Társulat honlapja

A zűrzavar azonban képes rá, hogy megfeledkeztessen magunkról. Feydeau-nál mindenki rosszkor érkezik mindenüvé, mindenki éppen akkor jön, amikor nem kell, akkor tesz valamit, amikor nem kellene tennie. Mint a nagy humoristák mindig, Feydeau is fordítva látja a világot, minden visszásságot észrevesz, a hűség dumájában a hűtlenséget, az arisztokrata gesztusok mögött a közönségességet, az angolt, aki Marseille-ben született – mindent.

A színészek remekül magukra veszik Feydeau világát. Gecse Ramóna csinos, kapós, de minden előítéletünk ellenére nem kikapós asszonyka, s a színésznő tüzesen süt le az érte loholó férfiakra és szánalmas férjére. Lucienne Vatelin szerepében. Kovács Botond jól adja ezt az ügyvédi maflát, aki alapjában véve szintén hűséges. Galló Ernő ismét magára talált az ide-oda vonagló, mindenáron Lucienne Vatelint akaró Pontagnac szerepében. Fodor Piroska kiválóan játssza el a sántító és bosszúszomjas Pontagnacnét. Bokor Barna hálás lehet Feydeau-nak, hiszen neki köszönhetően a macsó fáradt arcát is megmutathatja, és mindkettőt szépen formázza meg. Nagy Dorottya Vatelin alkalmi szeretőjét, míg Ördög Miklós Levente a férjét alakítja remekül – kettőjük esetében már a botladozó szöveg is kihívást jelenthetett („fel vagyok szarva, vagyis a feleségem félrekúr”). Akárcsak a Tollas Gábor – Szabadi Nóra párosnak a katonaorvos férj – nagyothalló feleség duója, és ők is fergetegesek. Nemkülönben a váratlanul vihogó Jean szerepében Meszesi Oszkár, Armandine-éban P. Béres Ildikó, Victor boyéban Csíki Szabolcs, Clara szobalányéban Kiss Bora, Gerome inaséban Kilyén László. Bálint Örs a rendőr.

Ehhez a kitűnőséghez Sebestyén Aba rendezői pálcája is nélkülözhetetlen volt, aki legfőképpen a helyzetek ritmusát biztosíthatta. És a szomorú befejezést, amikor Pontagnac elárvultan és kétségbeesetten próbál kijutni a szobából, de a kintről befelé tekintő szereplőgárda nem segít. A balfék halálra van ítélve. És a tapsrendben érkező tortát meg a vele való játékot (a habot egymásra kenik a csintalan színészek) szintén a rendező találhatta ki, míg a Rédillon nevének különféle kiforgatásait (dioptrion, amfitrion, bouillon, revelion stb.) valószínűleg a rendező, a színészek és a fordító Hamvai Kornél közösen.

Mindenesetre Feydeau-nak is nagy bravúrja, hogy az első felvonás után még mindig tudja fokozni a darabot, bár ez inkább a lezárás irányába történik. De hát a cél, mint mondtam, a röhögés, és ennek A hülyéje remekül megfelel.

Ivan Karamazov