Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
A turistaszezon kezdetével kitágul a főtér, sűrűbb lesz a sétálók sora, gyakoribb a kíváncsi bámészkodók látványa, zajosabb a délelőtti kavargás a járdán, színesebbek a határon túlról érkezett csoportok, és egy kicsit nemzetközivé válik a nyelvhasználat: holland, német, lengyel és fel nem ismert szavak vegyülnek a magyar–román párbeszédek dallamába. A Marosvásárhelyen először sétálók elismerően szemlélik az erdélyi szecesszió két remekét, a Kultúrpalotát és a tornyos városházát, de legtöbbjük számára érdekes a főtéri ortodox templom is, mert látványában nyugatabbra kúszott Kelet küldöttje – Bizánc. Ha egy igazán jó és hozzáértő, a város értékeit ismerő idegenvezető megy velük, akkor a Bolyai utcán föl a Teleki Tékáig, onnan a református temető néhány fontos sírjának megtekintése után a vár következik, és a Vártemplom körbejárása után visszaérkeznek a főtérre. Ez eddig éppen négy óra. Ennyi idő alatt egy tisztességes turista meg is éhezik, és boldog szusszanással ül be egy főtéri étterembe egy könnyű és egyszerű erdélyi, marosvásárhelyi ebédet elfogyasztani.
Két évvel ezelőtt egy lengyelországi (Wroczlav) konferencia meghívottjaként megálltunk egy napra Krakkóban. Megérkezésünk és elszállásolásunk után, a központ felé tartva valami egyszerű étkezőhelyet kerestünk, ahol gyorsan kiszolgálnak, hogy legyen elég időnk a várost, a várat, II. János Pál pápa egykori templomát és a felejthetetlen hintókat megnézni. A főtér szélén pár asztal és szék várt a járdán, ahol igazi lengyel ételeket kínáltak egyszerű és tiszta tálalásban. Éppen nekünk, átutazó turistáknak valót. Nem vagyok nyelvtehetség, a lengyel étel nevét elfelejtettem azóta, de a hely, a hangulat, az ízek és színek emlékét két év múlva is hordozom magamban.
Ezekkel az emlékekkel és gondolatokkal a tarsolyomban jártam be a város főterét, hadd lássam, hol ültethetem le csoportosan érkező lengyel barátaimat, és rendelhetek nekik igazi erdélyi, marosvásárhelyi ínyencségeket.
Már a Vártemplom alatt ott a nagy lehetőség, a csendesen eltűnt Carpatica bank helyén működő Dabo döner, török ételek illatával. Nekem itt azonnal eszembe is jutott 1661. szeptember 14-e, amikor Marosvásárhelytől nem messze, a Libáncs-mezőn a török fővezér, Ali pasa rendeletére az ott lévő rendek I. Apafi Mihályt Erdély fejedelmévé választották. A szemközti sarkon álló Haller-ház udvarán már napi menüvel hívogat egy modern udvari vendéglő, és az úton túl a mindnyájunk által kedvelt étterem, a Deus Providebit alagsorában. Majd azután a főtéren lefelé menet elég sok olyan étterem működik, ahol gyorsan és olcsón ebédelhetnek a turisták. Főleg ha idesoroljuk a főtérről nyíló utcákból az Emma vendéglőt, a Színház téri bisztrót vagy a Kossuth Lajos utca elején megnyílt Green Bistrót. Jóleső érzés volt megállapítani, hogy egy ekkora város és ennyi látnivalót mutató főtér az idelátogató külföldi vagy belföldi turisták számára könnyű ebédhez is kínál lehetőséget.
E megnyugtató helyzetjelentés végén hadd említsem meg egy szép „könnyű ebéd történetét”. Pár évvel ezelőtt egy nyár eleji napon a Zürichi Magyar Református Egyházközség egy csoportja látogatta meg a moldvai csángókat és a híres kolostorokat. Levélben jelezték, útjuk alkalmával egyórás marosvásárhelyi főtéri sétát szeretnének tenni, utána pedig egy rövid, alig félórás étkezést is beiktatnának az útitervbe. A ma már nem működő Maros vendéglő melletti – és ma már szintén nem ott működő – kétszintes étteremben foglaltam nekik délelőtt 11 órára helyet. Az akkori református résztulajdonos, Orbán József ingyen felajánlotta a svájci magyar – és néhány német – gyülekezeti tag számára a könnyű egyfogásos ebédet. Bármennyire próbáltam némettudásommal megmagyarázni ezt a marosvásárhelyi gesztust, a svájciak sehogy sem értették meg, mert ez náluk ismeretlen. Aztán karácsony előtt fölhívtak telefonon, adjam át köszöntésüket és ünnepi üdvözletüket annak a férfiúnak, akinek a „marosvásárhelyi könnyű ebéd ajándékát” Zürichben sosem felejtik el.