Az Olvasóhoz intézett sorai fölé kultúránk két óriásától választ mottót jeles nyelvművelőnk, Komoróczy György. „A nyelv egyik legféltőbb kincse, egyik legfőbb dísze a nemzetnek.” (Kazinczy Ferenc) és „Minden nemzet a maga nyelvén lett tudós, de idegenen sohasem.” (Bessenyei György)
Kazinczyék óta illő és üdvös egyszersmind tüzes ortológusnak és tüzes neológusnak lennünk; kultúránk, közéletünk, irodalmunk lelkiismeretes művelői szüntelen kötelességgel szorgosan munkálkodtak és munkálkodnak ma is nyelvünk pallérozásán. Az elektronikus sajtó térhódításáig, az internetes lapok, portálok megjelenéséig csaknem minden tisztességes lap, újság, folyóirat becsületbeli kötelességének tekintette az olvasók közérthető tájékoztatását nyelvünk állapotáról; a helyes beszéd, a fogalmazás és a helyesírás tematikája az erdélyi magyar sajtó figyelmének homlokterében állt. Olvashattunk példás rendszerességgel megjelenő rövid jegyzetet, jól megírt, élvezhető cikket, a Kosztolányi Dezsőtől tudott cél elérése jegyében, aki azt vallotta, hogy a nyelvőrzők (nyelvtisztítók) „legjobb tudásuk szerint arra vállalkoztak, hogy az irodalom és az élet között az űrt betöltsék, hogy társadalmi úton ébresztgessék a nyelvünk iránt lankadó szeretetet…”
Az elektronikus média térhódításával súlyosbodott a szórványosodás, a nyelvromlás. Ami ezelőtt kilencven/száz évvel még csak csírázó majmolós kórságnak tűnt, mára az élet minden rétegét átszövő nyelvi nyavalyaként fenyegeti jövőnket.
Tolnai Vilmos 1929-es Magyarító szótárában már jelzi a bajt: „Szomorú tapasztalat a társaságban, hogy rossz magyarsággal beszélni nem vétség, de jaj annak és szánakozó mosoly kíséri azt, aki nem kifogástalanul beszél angolul, franciául, németül. Holott épen nem »szükséges«, hogy valamely idegen nyelvet teljesen hibátlanul beszéljünk, jó és tiszta magyarsággal beszélnünk azonban legalább is illik, ha már nem tartjuk szent kötelességünknek.” A szótárt ismertető Fábián István hozzáfűzi: „Közfelfogás szerint tehát nem bűn, ha valaki nem beszél tiszta magyarsággal. Ennek az a következménye, hogy aki nem beszél jól magyarul már születésétől kezdve, akinek fáradnia kellene, hogy tisztán beszéljen, nem fárad, nem erőlködik, mert a közfelfogás nem kényszeríti rá. Úgy látszik, a magyarság nem becsüli már nyelvét, kiveszett belőle az önérzet, ami kényszeríthetné a nem tisztán beszélőket nyelvünk teljes elsajátítására. Sőt a tisztán beszélők is majmolják a rosszul beszélőket. Erre a szomorú jelenségre céloz Tolnai előszavában. Azt már nem is meri kérni, hogy szent kötelességnek tartsuk a tiszta beszédet, megelégszik azzal is, ha illendőnek látjuk.” (Napkelet, 7. évf. 5. sz., 1929. március 1.)
Érdemes hát közemberként is elgondolkozni nyelvünk mai állapotán. Aki pedig szakavatottan segíthet, az meg is teszi. „Komoróczy György életének nagy része a nyelvünk pusztuló, forgácsként elhulló szavainak szerelmében és védelmében telt el. Évtizedek óta írja nyelvművelő cikkeit, harcol az egységes magyar nyelvhasználatért, emeli föl szavát a fölösleges idegen kifejezések ellen. És volt amitől őriznie nyelvünk foszló sajátos szövetét, mert nyelvünk utolsó nyolcvan éve örökös utóvédharcban telt el, a trianoni utódállamok állandóan »nyelv-hazánkra« törtek, tudták amit mi is, azt, hogy nyelvünk utolsó mentsvárunk, maradék óvóhelyünk megmaradásunknak tányéraknákkal aláaknázott útjain” – idézem Lőrincz György írót.
Az erdélyi magyar sajtóban talán Murádin László és Komoróczy György nyelvművelő rovata bizonyult a leghosszabb életűnek, a rendszeresen megjelenő cikksorozatok időíve fél évszázadot ölel fel – olvasom a kötetet szerkesztő Sarány István Előszavában. – Komoróczy György az 1968-ban alapított Hargita napilapban indította nyelvművelő rovatát, és heti rendszerességgel jelentkezett egészen a közelmúltig. Kapcsolata azonban nem szűnt meg a lappal és olvasóival, időnként – többnyire a nyelvünkhöz, a magyar nyelvműveléshez kapcsolódó események táján – jelentkezik írásaival. Rovatának általa megfogalmazott célja a magyar nyelvvel kapcsolatos ismeretek terjesztése, a nemzeti tudat ébren tartása és erősítése, felkelteni az olvasók figyelmét és érdeklődését a nyelvi kérdések iránt, „Mert jó, ha az anyanyelvet is tanuljuk, nemcsak tudjuk!”
Komoróczy György átfogja az erdélyi, székelyföldi beszélt nyelv legsérülékenyebb területeit, egyszersmind igyekszik „megfelelni a korszerű ember- és nemzetközpontú nyelvművelés elvárásainak is.” A szövegek szűkebb pátriánk nyelvhasználata három, súlyosnak tartott bajának orvoslásával foglalkoznak: a román nyelvi hatásokkal, a Budapestről érkező túlzott angol nyelvi hatásokkal és az egyre szélesebb körben eluralkodó szlenggel. A szép beszéd, veretes írás iránti igényt pedig belülről jövő igényként határozza meg. Tudományos rigurozitásuk, közérthető nyelvezetük mellett ez a belső igény adja meg írásainak sajátos hangulatát. Ezek az ismérvek magyarázzák azt is, hogy Komoróczy György nyelvművelő sorozata bizonyult a hazai magyar sajtóban a leghosszabb életű rovatok egyikének – zárja ajánlását a szerkesztő.
Napjainkban különös súlyt kaphat a szerző alábbi gondolatfutama: „Hazai jeles nyelvművelő nyelvészek azt tartják: Erdélyben ma a nyelvművelés küzdelem a magyar nyelvért. Mert ha a hivatalos román nyelvpolitika, államnyelvi dominancia, a magyar nyelv használhatósága és állapota összefüggésében vizsgáljuk a kérdést, Romániának még jócskán akad javítanivalója (Erdély több térségében már rég regionális hivatalos nyelv kellene legyen a magyar). A nyelvi jogsértés csimborasszójának tekinthető az a rémuralom éveire emlékeztető gyakorlat, mely szerint kívül-álló – a magyar nyelvet nem ismerő – figurák az igazságszolgáltatás segítségével üldözik a közigazgatás néhány magyar kifejezését (önkormányzat, városháza, községháza). Jó volna, ha a nyelvi harcban számítani lehetne hazai magyar politikusaink anyanyelvi tudására és kiállására is.”
Mindezek fényében a könyv nem csupán a nyelvhasználat és a mívesség hasznos és kedves produktuma, hanem (amennyiben a gerinc esztétikai kategória) jelentős mértékben a nyelvművelő, „nyelvtisztító” írástudó önként választott és konok következetességgel vívott harcának, élethivatásának a krédója; szakmai és hazafiúi hitvallása is. A lélek szépségének megjelenítése az írás szívdobbanásaiban.
Mert bármennyire korszerűtlennek tűnne: ma is szükség van olyan személy(iség)ekre, akik segítenek, hogy jól érezzük magunkat, nemcsak a bőrünkben, hanem édes-keserű anyanyelvünkben is.
Hogy szépnek lássuk igaz beszédünket, lélekből rótt mondatainkat.
Komoróczy György ilyen emberünk. Tanít, nevel; és gyönyörködtet. Szerényen, mégis jól láthatóan emeli magasra emberi méltóságunk, tisztességünkre kényes önérzetünk hűséggel őrzött, tiszta színekben tündöklő zászlaját.
Fogadd hát eszedbe-szívedbe; és állj alá magad is, kedves olvasónk!
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb
felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt:
Adatvédelmi
tájékoztató
