Kockaugrás
2017-12-26 14:38:16
- Nagy Székely Ildikó
Nem emlékszem, hogy láttam volna egyszer is hajdonfőtt. Mintha a homlokába húzott, fekete sapka ugyanolyan elválaszthatatlan része lett volna személyiségének, mint megtéveszthetetlen, fürkész tekintete.
Nem emlékszem, hogy láttam volna egyszer is hajdonfőtt. Mintha a homlokába húzott, fekete sapka ugyanolyan elválaszthatatlan része lett volna személyiségének, mint megtéveszthetetlen, fürkész tekintete. Rendszerint a lánya munkahelyén találkoztam vele. Ráérősen üldögélt a pár lépésnyi térben, ha megkérték, bevásárolt a közeli boltban, ha szükségét érezte, kilépett, megjárta magát. Látványosan dúskált az időben, és másokat is szívesen megkínált szabad óráiból. Nekem sem kellett sokat kérlelnem, hogy szóba álljon velem. Kicsit viccelődött az életkoráról, megfordította az évszámokat, aztán olyan természetességgel száguldott végig a régmúlt évek útvesztőjén, mint földre rajzolt kockákon a sántaiskolázó kisdiák.
– Itt születtem, Marosvásárhelyen, négygyermekes családban. Édesanyám a bőrgyárban dolgozott, az öregem, aki egyébként tövisi származású, jegyszedő volt a vonaton. Az ötvenes években nagy szegénységben nőttünk fel a testvéreimmel, a vizet az utca végén lévő kútból hoztuk. De milyen a gyermek? Örvend mindennek, ami van. Szabadidőnkben tekeregtünk, télen-nyáron jártunk a Marosra, fürdeni, korcsolyázni, mikor minek jött el a sora. Úgy emlékszem, karácsonykor akkoriban is díszítettek fát a főtéren. Televízió még nem volt, így az ünnepek alatt rádiót hallgattunk, sétálni mentünk, táncoltunk. A Szakszervezetek Házában bálokat is tartottak.
– Hol végezte az iskolát?
– Az egykori 4-esbe jártam. Aztán egy évig Piatra Neamţon (Karácsonkő) lakatosmesterséget, két évig Râmnicu Vâlceán autószerelést tanultam. Közben elvégeztem a sofőriskolát. Persze a katonaságot sem úsztam meg. Akkoriban két év volt a szolgálat, én itt, a városban, a tankosoknál töltöttem le.
– Hol kezdte a munkát?
– Az Autobazánál, azaz az állami autóparknál, teherautókat javítottam. Kemény meló volt, három műszakos, és a kereset sem volt túl nagy. Mindig gépolajosan mentem haza, aminek cseppet sem örült a család. Egyébként huszonnégy évesen nősültem, aztán nemsokára világra jött a lányunk. Három-négy évet húztam le autószerelőként, mire lehetőségem adódott a váltásra. Akkor sofőrként kezdtem dolgozni a vállalatnál. Az áruszállítás kellemesebb, szabadabb munka volt. Később az Elektromaroshoz kerültem anyagbeszerzőnek. A nyolcvanas években a Gaz Metan vállalat következett, akkoriban tanultam meg betonkeverővel dolgozni. Közben jött a forradalom.
– Mire emlékszik azokból a napokból?
– A hatalmas zajra, és arra, hogy a Kövesdombról nem lehetett bejutni a főtérre. Találomra lőttek mindenkire. Én nem kívántam ebben részt venni, inkább behúzódtam a lakásba, és lefeküdtem aludni. Azért persze én is reménykedtem a változásban. De végül semmi sem lett belőle, csak a kiabálás volt nagy.
– Hogy alakult a rendszerváltás után az élete?
– Megnyíltak a határok, és mivel itthon sohasem voltam jól megfizetve, elhatároztam, hogy én is szerencsét próbálok külföldön. Magyarországon egy sírkőfaragónál vállaltam munkát, elég jól jövedelmezett. De mindig nyugtalan természetű voltam, vonzott az új, így ott sem maradtam sokáig. Messzebb mentem, Ausztriáig, ott sofőrként találtam állást. Pár évet töltöttem a volán mögött, aztán belefáradtam, hazatértem. Sok pénzzel nem maradtam, a takarékosság ugyanis sosem volt az erősségem. Igaz, még a kommunizmus idején sikerült új bútort és autót vennem, ez azért elég nagy dolognak számított akkoriban. A későbbiekben hol itt dolgoztam, hol ott, de sosem éreztem, hogy megbecsülnének. Legutóbb éjjeliőr voltam egy cégnél, az nagyon unalmas volt, de muszáj volt végigvinnem, mert hiányzott pár ledolgozott évem ahhoz, hogy teljes nyugdíjat kapjak.
– Pedig egész életében dolgozott.
– Igen, csak legtöbbször munkakönyv nélkül. A külföldi évek alatt meg sem fordult a fejemben, hogy ennek még meglesz a böjtje. De meglett. Havi 520 lejes nyugdíjból próbálom bogozni az életem.
– Van valamilyen kedvenc időtöltése?
– Nagyon szeretem az állatokat. Tizenhat macskám van, az ő társaságukban töltöm a napjaimat. Egyiküket a Poklos-patakból mentettem ki kölyökkorában, sokáig meg sem lehetett simogatni, olyan vad volt, ma már a kezemből eszik. De a többiekhez is fűződik valamilyen történet, egy különleges találkozás vagy éppen a világra jöttük emléke. Új állatokat már nem tudnék befogadni, de ezzel a tizenhattal gondját viseljük egymásnak, amíg lehet.
