Klasszikus mesterek nyomában

A Csíki Székely Múzeum tíz évvel ezelőtt indította útjára nagyobb lélegzetű képzőművészeti tárlatai sorozatát, amit a Magyar Nemzeti Galériával való szakmai együttműködés keretében valósítanak meg. 

Az erdélyi viszonylatban előzmény nélküli kiállítás a 125 éve született Zsögödi Nagy Imre és ifjúkori pályatársai előtt kíván tisztelegni. Tudatosan helyeznek hangsúlyt Szőnyi István és különösen Aba-Novák Vilmos művészetére, ugyanis az útját kereső csíki művész a baráti szálak mellett szakmai példaképként tekintett rájuk.

A budapesti Képzőművészeti Főiskola egykori növendékeiből verbuválódó „rézkarcoló nemzedék” emblematikus alakjait mutatja be a tárlat. Elmondható, hogy a főként Szőnyi, Aba-Novák, Korb Erzsébet és Patkó Károly által képviselt magyarországi neo-klasszicista csoport művészetét átfogó módon bemutató monstre kiállítás (Árkádia tájain. MNG, 2002) mellé teljes joggal zárkózik föl a mintegy hatvan alkotást összehangoló jelenlegi kurátori koncepció.

Arra törekedtek, hogy néhány erdélyi párhuzamot, kapcsolódási pontot is felvillantsanak, ezért Jándi Dávid, Mágori Vargha Béla, Mund Hugó, Szolnay Sándor műveit is beválogatták. Érdemes megemlíteni, hogy a Magyar Nemzeti Galéria állandó kiállításán szereplő fő művekkel együtt magángyűjtemények fontos darabjai is helyet kapnak a Mikó-vár termeiben.

„Vitatható önmagában a fölvetés is, de nem lehet megkerülni a kérdést: van-e értelme nagy energiákat mozgósítani azért, hogy a Munkácsy-tárlatot követően a nagybányai művésztelepet, majd Csontváry Kosztka Tivadar után az Árkádia-kört mutassuk be az erdélyi közönségnek? Meggyőződésünk, hogy igen. A divatos irányzatok, a mainstream megjelenítése mellett továbbra is küldetésünknek tekintjük a nagyközönség számára talán kevésbé ismert, ám korszakos jelentőségű, ízlésformáló művészeti tárlatok megrendezését, amely arra is bizonyíték, hogy az erdélyi művészek legjava mindig a magyarországiakkal azonos színvonalon alkotott” – olvasható a kiállítás katalógusának előszavában.

 

Egy újra felfedezett nemzedék

Az első világháború után induló, a reneszánsz, manierista és barokk nagymesterek, különösen Michelangelo és Rembrandt alkotásait, valamint az 1910-es évek avantgárd művészeinek munkáit egyaránt példaképül választó generáció tagjainak munkáiból csaknem két évtizeddel ezelőtt, 2001 őszén rendeztek retrospektív tárlatot a budapesti Magyar Nemzeti Galériában. 

A művészettörténész-szakmában és a nagyközönség körében is felfedezőerővel ható Árkádia tájain. Szőnyi István és köre 1918–1928 című, a húszas évek klasszicizáló festészetét és grafikáját összefoglaló, csaknem kétszáz művel gazdálkodó kiállítás Szőnyi István mellett Aba-Novák Vilmos, Patkó Károly, Korb Erzsébet, Jándi Dávid, Korda Vince, Jeges Ernő, Paizs Goebel Jenő, Tarjáni Simkovics Jenő, Varga Nándor Lajos és társaik sok esetben addig ismeretlen vagy igen ritkán látható alkotásait tematikus, műfajok, illetve korszakok szerinti csoportosításban mutatta be.

A tárlat rendezői hosszú esztendők kutatásainak eredményeit több tanulmánnyal és tudományos apparátussal ellátott, gazdagon illusztrált katalógusban tették közzé. A kiállításon egyszerre hagyományos és modern hangvételű, családtagokról és barátokról készült portrék, pszichologizáló és szerepjátszó önarcképek, rembrandti ihletésű bibliai jelenetek és a szobrászi formákat, erőteljes fény-árnyék hatásokat a végletekig hangsúlyozó, monumentális aktok sokaságát felvonultató bibliai és mitológiai kompozíciók, valamint nagyszabású, heroikus felfogású tájábrázolások sorozatait találjuk.

A kiadványban a bemutatott műtárgyak dokumentálása mellett gondot fordítottak arra is, hogy az évtized bőséges termésének a kiállításon nem szereplő, válogatott darabjait megismertessék az érdeklődőkkel. A tárlat sikere nyomán a következő esztendőkben számos, több évtizeden át lappangó, eddig a feledés homályába burkolódzó, elveszettnek hitt alkotás bukkant fel a műkereskedelmi galériákban és aukciókon, amelyek pontosítják ismereteinket a korszak művészetéről.

2014-ben került megrendezésre a Sors és jelkép. Erdélyi magyar képzőművészet 1920–1990 című kiállítás a Magyar Nemzeti Galériában. Az I. világháború utáni tendenciák között hangsúlyosan szerepelt Nagybánya öröksége: az Ember a tájban szekció keretében Szolnay Sándor, Papp Aurél (Aurel Popp), Tibor Ernő, Nagy Imre, Nagy Oszkár, Ziffer Sándor, Mágori Vargha Béla, Pittner Olivér, Mund Hugó és Jándi Dávid művei léptek kölcsönhatásba egymással. A tízes-húszas évek avantgárdjának ellenhatásaként Erdélyben is kialakultak olyan irányok, amelyeket a neo-klasszicizmus ernyője alá sorolhatunk: a meghatározó művészek egy része nagybányai tanultságú volt, tájfestészetükhöz hasonlóan kompozícióikban az érzelemdús festőiség mellett a hűvösebb, stilizáló klasszicizálás is megfigyelhető. Nagy Imre, Mund, Szolnay, Jándi, Nagy Albert, Tasso Marchini közelében a rajzosabb Fülöp Antal Andor, Vásárhelyi Z. Emil, Klein József és Podlipny Gyula képezték a Klasszikus értékek nyomában szekció gerincét. A tárlat bevallott célja volt, hogy felmutassa azokat a stiláris, szemléletbeli azonosságokat és különbözőségeket, amelyek inkább párhuzamosan, de az egyéni életutakat tekintve gyakran egymást keresztezve alakultak a magyarországi és erdélyi művészeti életben. 

(Szücs György–Zsákovics Ferenc: Klasszikus mesterek nyomában: Aba-Novák Vilmos, Nagy Imre és művészbarátaik) 

 

Nagy Imre: Önarckép almával, 1925. Olaj, vászon, 66,5 × 55 cm. j. j. f.: Nagy Imre 1925. Csíki Székely Múzeum, Csíkszereda, ltsz.: 1435

1925 nyarán Patkó Károly, Aba-Novák Vilmos Felsőbányára érkeztek, ide várták egykori főiskolai barátjukat, Nagy Imrét is. A találkozó ekkor nem jött létre – Aba-Novákék már visszautaztak Budapestre –, ennek ellenére Nagy Imre életműve több itt készült művel gazdagodott. Ezek egyike az Önarckép almával, melynek gyümölcsmotívuma már Kmetty János egyik 1912-es kubista rajzán is felbukkan, de a mű megformálása leginkább Patkó pózoló, szándékosan mesterkélt önarcképeivel hasonlítható össze. Ezeken a figurák plasztikusan lekerekítettek, klasszicizálóan távolságtartóak, az elfordított fej pedig alázatot, máskor dacot és művészi öntudatot fejez ki. Az ún. „rézkarcoló nemzedék” aktábrázolásainak pontos anatómiai hűsége a portrék esetében is tetten érhető. Kedvelt fogásuk, a nyak fénnyel való kiemelése, a szélsőségesen megfeszített izmok elfojtott, belső feszültségről árulkodnak, mint Szőnyi 1921-es Önarcképén is (Magyar Nemzeti Galéria). 

Nem véletlen, hogy saját arcképe befejezésekor Nagy Imrén meglepő érzések lettek úrrá: „Szemben állt a kép velem. Olyan érzés fogott el, mintha a kép megelevenednék, s a lenyúzott bőrömmel volna behúzva. Megborzadtam. Visszafordítottam a fal felé, s több napig nemcsak hogy hozzá nem nyúltam, de egyenesen kerültem. Amikor aztán kiállítottam, rögtön megvették, s kétszer cserélt gazdát” – emlékezett vissza a művész (Följegyzések, 122.). A szembenéző önarcképek a későbbiekben is végigkísérik Nagy Imre életét, mintha időről időre személyesen is számot akarna adni a nézőknek művészetéről. (Sz. Gy.)