Kitelepítettek emlékezete

Évek óta március 3-án ötven-hatvan fős csoport gyülekezik a marosvásárhelyi Vártemplom udvarán felállított kopjafánál. Idén valószínűleg a téli hideg miatt valamivel kevesebben jöttek el emlékezni a 69 évvel ezelőtt országszerte zajlott kitelepítésekre, a földönfutóvá tett főúri családok, földbirtokosok életének talán legsötétebb éjszakájára.

Az együttlétet minden évben az erdélyi magyar történelmi családokat tömörítő Castellum Alapítvány szervezi. A megemlékezésen rendszerint két nemzedék képviseltetik, az egykori kitelepítettek és leszármazottaik. Vitéz Dálnoki Gaál Miklós azok közé tartozik, akik számára 1949 tavaszán hirtelen véget ért a gyermekkor. A rendezvény előtti percekben vele beszélgettünk.

Akiket otthon felejtettek

 – Mezőszilvástól négy kilométerre volt a birtokunk – kezdte történetét a 84 éves férfi. – Édesanyám részéről vagyok szilvási, apai ágon a Kolozs megyei Korpádról származom. A háború után a mezőszilvási tanya Romániához került, éppen ott húzódott a határ, egy erdőnk maradt Magyarország területén. 

 – Mire emlékszik a március 3-ára virradó éjszakából?

 – Sok gazda volt a faluban, azokat mind összeszedték, de minket otthon felejtettek. Nagyon örvendtünk, hogy megmenekültünk, két hét múlva azonban értünk is eljött a teherautó. Először Tordára vittek, ott azonban már minden tele volt kitelepítettekkel, nem volt hely számunkra. Úgy tekintettek ránk, mint valami börtönlakókra. Addig „varizsáltak”. amíg végül Aranyosgyéresre kerültünk, egy Varga nevezetű családhoz, négyen laktunk egy szobában. Egy évig az öcsémmel a szüleinknél maradtunk, aztán elintézték, hogy iskolába mehessünk. A testvérem Nagybányára, én Csíkszeredába kerültem. A karácsonyi szünidő lejártával azonban kirúgtak az iskolából. 

Származása miatt Dálnoki Gaál Miklóst több tanintézetből kicsapták, végül negyvenévesen végezte el a gazdamérnöki egyetemet. Tizenegy évet dolgozott mérnökként, először Kolozsváron, majd Marosludason, végül Marosvásárhelyre helyezték.

 – Csaknem három évtizeddel a rendszerváltás után sikerült visszakapniuk az egykori birtokot? – kérdeztük.

 – Annak idején a szilvási tanyán ellopták a telekkönyveket, hogy nyoma se maradjon a tulajdonviszonynak. 1989 után édesanyám összesen 11 hektár földet kapott vissza. Körülbelül egy hónapja 90 hektár szántót szolgáltattak nekem vissza. 200 hektár földterületet kellene még visszaadjanak.

Elveszett árnyalatok

Beszélgetésünk végére apró, piros mécsesek világították meg a kopjafát. A jelenlevőkhöz a Castellum Alapítvány elnöke, gróf Haller Béla szólt.

 – Ez a kopjafa biztonságot ad, egyfajta fogódzó az emlékezések sorában. Annál is fontosabb ez, mivel lassan eltünedeznek az egykori kitelepítettek életterei, a pincék és más szükséglakások helyén irodák, fodrászüzletek jelennek meg. Úgy tűnik, minden elveszíti a régi jellegét – hallhattuk Haller Bélától, aki a volt Mikes Kelemen utcán áthaladva, a harmadik mellékutcában lévő egykori lakhelyüknél sokáig úgy érezte, mintha még mindig ott találná szüleit, ez azonban mára megváltozott.

 – 1989-ben felvillant a jóvátétel reménye. Történtek is komoly előrelépések ez ügyben, de sajnos a restitúció máig elhúzódott, mi több, napjainkban erős ellenszélben zajlik. Egyfajta visszarendeződés érzékelhető – jegyezte meg a Castellum Alapítvány elnöke, aki arra is felhívta a figyelmet, hogy a mai gyermekek, fiatalok az észak-koreai képeket vetítik ki a szocializmus évtizedeire. Pedig a kommunista diktatúra évtizedeiben is történtek jó dolgok, voltak megvalósítások, hősies éveknek is tekinthetők azok az esztendők. Haller Béla szerint mindezt azért nehéz észrevenni, mivel csak fekete-fehér képek maradtak abból a korszakból, és elvesztek az árnyalatok.

 – A szocializmus éveiben Nyugat felé fordított arccal éltünk. Aztán megrendült a nyugati eszmerendszer – tette hozzá az alapítvány elnöke, majd arra hívta fel a figyelmet, hogy a mai, értékvesztett Európában leginkább a szocializmust átélt, megedződött emberek tudnak jövőt elképzelni. Ezért fontos, hogy vigyázzunk arra, ami a miénk, hogy legyenek éltető emlékeink.

Az elkövetkezőkben a jelenlevők együtt mondták el a miatyánkot, majd nemzeti imánk és a székely himnusz hangzott fel a Vártemplom tövében, a megkoszorúzott kopjafánál.