Kiss lány a zongoránál (4.)

(Folytatás január 14-i lapszámunkból)

1949-től további megtorlások következtek, művészmúltja és háborús katonatiszt férje miatt Kiss Manyit úgymond leszázalékolták, és alig kapott félannyi fizetést, mint egy rangos színész.

Körülbelül két évig kellett kibírnia a háttérbe szorítást. 1951-től a filmvilágban megbecsült helyre került. Számtalan filmben alakított kitűnő szerepeket. Művészetéért ismét megbecsülték.

Az ‘56-os forradalom idején visszavonult, hallani sem akart háborúról, csak békét és színpadot óhajtott. Sikerült eltemetnie magában a háború emlékeit, nem akart új emlékeket. „Múltkor megkérdezte tőlem valaki, hogy miért váltam olyan passzívvá ezekben az időkben. Nem tudom – mondtam –, te milyen cselekvési lázba esnél, ha nem rémálmodban, hanem a valóságban eléd lépne egy rég eltemetettnek hitt hulla? Azt hiszem, fiam, téged azonnal el is földelhettek volna. Van, aki »csak« sokkot kap, de túléli. Velem, azt hiszem, ez az utóbbi történt.” Ez a bizonyos hulla a háború volt…

Ahogy teltek az évek, a fájó emlékek, Nyúl úr nem titkolt hűtlensége és a művészi nyomás következtében munkaidőn kívül (!) egyre többet ivott. Emiatt gyomorpanaszokkal küszködött. Művészetét fontosabbnak tartotta, mint az egészségét. 1971-ben már komoly fájdalmakkal játszott a színpadon március 15-én. Az előadás utáni tapsot már csak úgy bírta ki, hogy kollégáiba kapaszkodott. Rászánta magát az operációra. A műtét után ébredve ügyvédet hívatott, és mindenét Nyúl úrra hagyta. Érezte, miért kell így tennie.

1971. március 27-én színészkollégái egymásnak továbbították a hírt: lehullott a zágoni csillag, aki három hete ünnepelte hatvanadik születésnapját.

„Rosszkedvűen mentem az úton,

Jobb lett volna nem látni, tudom,

Nem tört volna össze az a kép,

Mely összetörten is oly gyönyörű szép!” – mondhattak hasonlókat közeli ismerősei.

Bakonyi Jánost is porig sújtotta a doni pacsirta nemléte. Ha Szenes Iván slágere létezett volna, bizonyára kicsorduló könnyekkel hallgatta volna:

„Kislány a zongoránál,

Fehérebb az orgonánál,

Jaj, de szépen játszotta a

Liszt-rapszódiát!

Kislány, akit úgy szerettem,

Akit soha nem feledtem,

Mindig jó lesz emlékezni rád!”

Bakonyi úr másfél évig ápolta az emlékeket, még egyszer állíthatott könnyes karácsonyfát, aztán ő is elment.

Kiss Manyiról egybehangzóan szól a kritika: korának legnagyobb magyar színésze volt. Sikereit zenei tudásának köszönhette.