2019. február 23., szombat

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Ha musicalben játszik, ha szerelmes grófkisasszonyt vagy groteszk figurát alakít,

szívvel-lélekkel teszi, és mindenik szerepében szerethető Kiss Bora színésznő. Bár a színpadon egy energikus, tűzrőlpattant fiatal nőt látnak a nézők, állítása szerint ez a színésznő Bora, a magánember Bora egészen más, nagyon szereti a csendet, és a jóga világában talált magára. 

Fiatal kora ellenére számtalan szerepben tapsolt már a nagyérdemű Kiss Bora színésznőnek. A marosvásárhelyi közönség először a Marosvásárelyi Művészeti Egyetem Stúdió termének színpadán kedvelte meg, majd miután a csíkszeredai nézők szívébe is belopta magát, visszatért Vásárhelyre, néhány éve a Tompa Miklós Társulat produkcióiban tűnik fel a színpadon. De bizonyára kevesen tudják, hogy a szerethető színésznő jógaoktató, és szabadidejében fest, a Bora-birodalomban, ahogyan ő nevezi, egészen különleges munkák születnek. 


– Tudatosan készültél színésznőnek, vagy a véletlen műve volt? 

– Tudatosan nem szerettem volna színpadra kerülni, gyerekkoromban zongorázni tanultam, és az is egyfajta színpadi jelenléttel járt. Aztán tizedikes koromban láttam egy Bocsárdi-előadást, a Rómeó és Júliát, és akkor éreztem, hogy ott szeretnék lenni a színpadon, én is ezt szeretném csinálni. Azt az előadást nagyon sokszor megnéztem. Majd következett az érettségi, és tudtam, hogy pályát kell választani, főszakos zongoristának nem akartam menni, muzikológusnak sem, de hogy a zene is benne legyen a képben, először a musicalszínészet felé kacsingattam. Vásárhelyre nem mertem felvételizni, mert gondoltam, oda komoly művészek mennek, így Pesten próbálkoztam, és fel is vettek. De nem igazán találtam meg a helyem, így félretettem a félelmem, és felvételiztem Marosvásárhelyre. Sikerült. 

– A szüleid hogyan fogadták, hogy az egy szem lányuk színésznőnek készül?

– Kacagták, hogy színire akarok menni, én, aki jóformán egy verset sem tudok. Tényleg nem tudtam. Egyszer voltam szavalóversenyen, és akkor is egy román verset mondtam el. A szüleim mindig mindenben bátorítottak, ha azt mondtam volna, hogy csillagásznak akarok tanulni, annak mellesleg apukám nagyon örült volna. Soha nem próbáltak lebeszélni, hogy valami nem nekem való. 

– A művészeti egyetem után a Csíki Játékszínhez vezetett az utad.

– Amikor negyedéves egyetemista voltam, Parászka Miklós rendezte nálunk az Én és a kisöcsémet, amiben Bencével (szerk. megj.: Kónya Ütő Bence) főszereplők voltunk, aztán elhívott egy páros operettfőszerepre Csíkba. Ötödéves egyetemistaként már le voltam oda szerződve. Amikor eljött a pillanat, és dönteni kellett, hol maradok, személyes okok miatt azt mondtam, hogy egyelőre maradjon Csík. Három évadot töltöttem ott. 


– És pályakezdőként egymás után több alkalommal is elnyerted az év legjobb színésznőjének járó elismerést…

– Tényleg éreztem, hogy megszerettek a nézők. Nyilván minden színész belead anyait-apait, de igazából sok függ attól is, hogy milyen szereped van. Az első évben a Parászka Miklós által rendezett Búzakalászt játsztuk, és a partneremmel, Kosztándi Zsolttal mindketten megkaptuk az Év színésze elismerést. A színpadon az is fontos szempont, hogy egyik a másikat vezeti. Nagyon sok minden függ a helyzettől, a partnertől, a rendezőtől, de még a díszlettől is, hogy abban tudsz-e alkotni vagy sem. Ugyanakkor azon is sok múlik, hogy éppen milyen napod van, vagy életednek milyen időszakán mész keresztül. Nem olyan, mint a festészet vagy a zene, hogy az ember leül, eleget gyakorol, és akkor biztosan menni fog. Soha egy díj sem azt az egy embert igazolja, jó időben, jó helyen, jó társakkal kell lenni ahhoz, hogy valami tökéletes legyen. Az egyetem utolsó évében ismertem meg Szabit (szerk. megj: Csíki Szabolcs színművész), a páromat. A Csíkban töltött harmadik évadban gondolkodtunk el azon, hogy miként lehetne egy közös utat kialakítani. Igen kedvező pillanata volt az életünknek, amikor mindkettőnknek felajánlották, hogy a következő évadtól jöjjünk Marosvásárhelyre. Bevallom, nagyon szerettem Csíkszeredát, tiszteltek és szerettek az emberek, a piacon is kedvesen köszöntöttek, de az ember néha érzi, hogy lépni kell. Csíkszereda a jó értelemben vett ugródeszka volt számomra, ahol az első alapköveket letettem szakmailag és emberileg is. 

– Jógaoktató is vagy, a szeptemberi egész napos évadnyitón sokan próbálták ki az általad bemutatott gyakorlatokat. Hogyan kerültél kapcsolatba a jógával?

– Először az egyik kolleganőm hívott jógázni, mondván, hogy jó a hátamnak, mivel elég „hátfájós” vagyok. Nagyon jólesett, először hetente egyszer jártam, aztán egyre jobban elmélyültem benne. A jóga nem az, amire sokan felszínesen gondolnak, hogy a lábunkat a nyakunk köré helyezzük, hanem ahogy éled az életed. Persze a testünkkel is foglalkozni kell, egy mester igen találóan fogalmazza meg a lényeget: a tested a lovad, etesd, itasd, vigyázz rá, és oda visz, ahová akarod. 

Sok változást hozott az életembe a jóga, mindig is sokat rágódtam a dolgokon, folyton pánikoltam, elég korán pánikbeteg lettem, gyakran előadás során is erős szívdobogásom volt, de a jógának köszönhetően ez is sokat javult. Aki volt pánikbeteg, és tényleg érzett félelmet, az megtapasztalhatja, hogy a légzése irányításával az ember meg tud nyugodni. A jóga azt mondja, hogy ne ragaszkodj, például attól, hogy felborult a napom, ne essek kétségbe, hanem legyek jelen, és ami van, azt próbáljam megélni.

Egy idő után éreztem, hogy szeretnék önállósodni. Megismertem az egyik tanítómat, Zoltai Miklóst, aki a Magyar Jóga Akadémián oktatott Veszprémben. Felvételiztem, és felvettek. Azóta is nagyon hálás vagyok Keresztes Attilának (szerk. megj.: a Tompa Miklós Társulat művészeti igazgatója), hogy minden hónapban elengedett egy hétvégére, hogy részt vehessek a képzésen, annak ellenére, hogy a színházban az egyik legnagyobb nehézséget az időpontok egyeztetése okozza. Most jógát oktatok. 

Próbálom megértetni a hozzám járókkal, hogy mindenki másként érkezik a matracra, van, aki balerina volt, és persze hogy a lábát könnyedén felteszi a feje köré, a másik pedig lehet, hogy ül egész nap, fáj a háta, le sem tud hajolni. A jóga arra tanít: értsd meg, te ott vagy jól és úgy vagy jól, ahogy vagy. Sokszor tapasztalom, hogy lesik a másikat, és ilyenkor szólok, hogy ne, magadra figyelj! 


– A jóga és a színészet mellett festegetésre is jut energiád…

– A festés, pontosabban a rajzolási szenvedélyem az egyetem alatt kezdődött, elkezdtem a szövegkönyvek elejére rajzolgatni. Kaptam egy ismerősömtől egy doboz akvarellceruzát, és házikókat kezdtem rajzolni. Csíkban voltam leszerződve, amikor az első vásznamat kaptam. Az volt a jó, hogy mivel ezt nem tanultam, nem voltak elvárásaim magammal szemben, minden színt, anyagot, gombokat, ami a kezembe került, felhasználtam. Egy időben még kávéval is festettem. Az első kiállításom Csíkban volt, majd elvittük a munkákat Kolozsvárra, Sepsiszentgyörgyre. Nemsokára lesz egy kiállítás itt, Vásárhelyen, igazából koprodukció lesz Fülöp Loránd barátommal, aki fából nonfiguratív szobrokat készít. Ő is előrukkol tíz címmel, én is tízzel. Érdekes lesz, hogy ki mit hoz majd ki belőle. 

– Habár a színpadról magabiztos, energikus egyéniségnek ismerünk, több ízben is olvastam a veled készített interjúkban, hogy önbizalom-hiányosnak vallod magad. Színész és önbizalomhiány – valahogy nem igazán kompatibilis a kettő…

– A színpadon adott a feladat, aminek eleget kell tennem. De nagyon érdekes, hogy akik jógázni járnak hozzám, úgy, hogy előzőleg nem ismertek a színpadról, majd utána látnak játszani, mindig elmondják, nem is gondolták, hogy ilyen harsány, tűzrőlpattant lehetek. Akit ott látnak, az a színész Bora, de én igazából nagyon szeretem a csendet. 

– Láttunk már téged groteszk szerepben a Retromadárban, szerelmes grófkisasszonyként a Mágnás Miskában, Eszterként a Nyugalomban, amely alakításért a kisvárdai színházi fesztiválon elnyerted a legjobb 35 év alatti színésznőnek járó díjat. Milyen típusú szerepek állnak hozzád a legközelebb?

– A Nyugalom próbafolyamata nem volt egyszerű, az elején megkérdezte a rendező, hogy tudom-e, hogy le kell vetkőzzem, és hogy vállalom-e. Eddigi alakításaim során ez volt az első ilyen alkalom. Ezt félretéve sem volt egy egyszerű szerep, de ezek a helyzetek is igazából az ember korlátairól szólnak. Abban a periódusban nagyon sokat tanultam. A Nyugalomban azt éreztem, hogy olyan dolgok jönnek elő belőlem, amelyek egyáltalán nem jellemzőek rám, akkor jöttem rá, hogy ha a helyzet megköveteli, az ember magában mindent megtalál. 

Radu Afrim, aki a Nyugalmat meg a Retromadarat rendezte, szereti a groteszk figurákat, és az ő előadásaiban biztosan fel van tupírozva a hajam, őrült vagyok, és zenélek. Amúgy az egyetemen Antigonét játsztam el, benne is van egy adag kattantság. Azt hiszem, talán van a személyiségemben valami, amiért hajlamos vagyok ezekre a karakterekre. 

A Nyugalomról beszélünk, de számomra az már lejárt lemez, rég volt, négy éve, és valamiért még mindig erről kérdeznek. Lehet, hogy nem vagyok elég kreatív, mert ennyi idősen a négy éve történtekről beszélni számomra kissé szánalmas. Úgy érzem, hogy egyfajta völgyben vagyok éppen, nem csak a színházat illetően, de ezzel sincs semmi baj. Azt gondolom, hogy egy alkotónak folyamatosan újabb és újabb dolgokat kell megfogalmaznia, legyen szó színházról, képzőművészetről, zenéről, írásról… Többet kellene tegyek azért, hogy adni tudjak. Ne csak üljek, és várjam a kolibrit (nem szeretem a sült galambos verziót).