Királylány a toronyban

A ligeti tölgyóriások közt guggoló szőke kislány messziről olyannak tűnt, mint egy kincset ásó, apró manó. Egy vékony ággal piszkálta a száraz levélhalmot, aztán két kezével is belemarkolt a zörgő kupacba. Édesanyja egy távolabbi padról figyelte. Percekig vártam, hogy a finom arcú, szemüveges nő megszólaljon, pedig már hetek óta megegyeztünk, hogy elmeséli történetüket.

– Viszontagságos nyolc hónap volt a várandóságom, nem kívánom senkinek – kezdett végül bele. – A volt férjem mindent megtett, hogy ne érezzem jól magam abban a különleges időszakban. 

– Bántott? – törtem meg az újra beálló csendet.

– Fizikailag nem, de hidd el, a lelki terror sem sokkal jobb, mint egy pofon. Sőt... Kezdetben az volt a „sláger,” hogy biztosan nem tőle van a gyerek, a fogantatásakor éppen üzleti úton volt. Ez persze nem igaz, de nem volt kinek bizonygatni. Később „lemezt” váltott, azt hajtogatta, hogy csak magammal foglalkozom, pedig ő hozza a pénzt a házhoz, nélküle sehol sem lennék. Az utolsó hónapokban is egyfolytában ugráltatott, képes volt este kilenc után leküldeni az üzletbe sörért, cigarettáért. Amikor otthon volt, az egész ház dohányfüstben úszott. Talán ezt viseltem a legnehezebben. Rengeteget sírtam akkoriban, és biztos vagyok benne, hogy a kislányom érezte, tudta a bánatomat. Váratlanul, négy héttel korábban indult be a szülés, éppen takarítottam... Egyedül mentem be a kórházba, a férjem ugyanis nem volt otthon, és akkor sem jött, hogy megnézzen, amikor tudtára adtam, hogy világra jött a lánya. Nem érdekelte, hogy koraszülött, az sem, hogy megharcoltak az életünkért az orvosok. Heteket kellett a klinikán maradnom a babával, csak akkor engedtek haza, amikor már egyedül is táplálni tudtam. Szopni azonban akkor sem akart. 

– Hogy fogadta a férjed a hazatéréseteket?

– Két nap sem telt el, amikor kijelentette, hogy nem hajlandó tolerálni az állandó bömbölést, mindkettőnkből elege van, úgyhogy amint lehet, fogjuk magunkat, és hurcolkodjunk el a lakásából. Megtehette, hiszen az ő nevén volt az ingatlan, a szülei írták rá még jóval a házasságkötésünk előtt. 

– Képes volt kitenni az utcára?

– Nem hagytam idáig fajulni a dolgokat, mentünk mi magunktól. A szüleim falun laknak, autóval úgy fél óra tőlük a város. A korábbi években nem jöttem ki velük a legjobban, de más megoldást nem találtam. Ők pedig meglepően kedvesen fogadtak, mindent megtettek, hogy otthon érezzük magunkat a kicsivel. 

– A férjed a későbbiekben sem érdeklődött a gyerek után?

– Egyszer sem. Éppen csak a nevére vette a lányunkat, azt is csak azért, hogy ne ítélje el a külvilág, ennél többet soha nem tett érte. Közben felajánlottak neki egy külföldi munkalehetőséget, így teljesen megszakadt vele a kapcsolat. Egy időben fontolgattam, hogy kérnem kellene a gyerektartást, de mivel hivatalosan el sem vagyunk válva, beláttam, hogy nem sok esélyem van. Meg aztán az én gyermekemnek senki ne adjon semmit kényszerből.

– Szokta emlegetni az apját?

– Nagyon ritkán, inkább csak amikor az óvodástársak kérdezgetik róla. Olyankor esténként, amikor összebújunk esti mesét olvasni, nekem szegezi a kérdést, hogy miért vagyunk mi csak ketten, amikor a legtöbb gyerek családja háromtagú. Azt szoktam mondani, a legszebb történetekben a főhős élete mindig kicsit más, mint a többieké. Az én életem könyvében pedig ő a főszereplő: egy kicsi királykisasszony.

– Mikor költöztetek vissza a városba?

– Csak pár hónapja. Úgy éreztem, több lehetősége van itt a lányomnak, jobban kinyílik számára a világ. Az egészben az is közrejátszott, hogy a nagynéném tavaly súlyos beteg lett. Azóta is állandó ápolásra szorul, de akárkit fogadtak mellé, csúfos vége lett a közös életnek. Az egyik asszony titokban ivott, és még a gyógyszereit sem adta be, a másik túlságosan pletykás volt. Engem a nagynéném mindig is szeretett, ezért ajánlotta fel nekem a fia, hogy ha elvállalom az édesanyját, a lányommal együtt odaköltözhetünk hozzá. Külön szobánk van, a gyerek is egészen otthon érzi ott magát. Persze, tudjuk, hogy ez egy ideiglenes állapot, mert ha a néném feladja az életéért vívott harcot, és nem lesz már rám szükség, a fia biztosan eladja a lakást. De megígérte, hogy a későbbiekben is gondja lesz ránk.

Nemsokára egy marék gesztenyét szorongatva szaladt felénk a kislány. 

– Anya, építünk ezekből egy tornyot? – kérdezte halkan. – Egy olyan hatalmasat, hogy mi is beleférjünk. Hogy jól elbújhassunk benne.

A fiatal nő azonnal felemelkedett, elköszönt, aztán indult is a kislány után. Nem küldte el azzal, hogy„beszélgetek, nem látod?” Jó volt ezt látni. Úgy éreztem, az együtt töltött szűk órának ez az utolsó pillanata volt a legértékesebb.