Nagy útra készülőkkel mindig megható beszélgetni. Ilyenkor ott lappang a szavakban az eljövendő történések visszafordíthatatlansága, a „maradni”, „marasztalni” kimondatlan vágya. A beszélgetőtársak derűje, életszeretete azonban sokszor feledteti a háttérben kivetített, közös gondolatok súlyát, így valóban csak a gesztusok lepkeszárnykönnyedsége, a gyermekien szabad létenergia marad.
Legutóbbi vendéglátóimnál pontosan ezt tapasztaltam. Azért keresett meg a sok évtizede egymásra talált házaspár, hogy segítsek új otthont találni gazdag könyvtáruknak, amikor ők majd eltávoznak. A gyermekek, unokák kiválasztották mindazt, ami a szép- és szakirodalmi örökségből megszólította őket, a polcok azonban még mindig tele vannak kincsekkel, és nem lenne jó, ha mindez egyszer a szemétbe kerülne – magyarázta a 90. születésnapját jó pár éve ünneplő házigazda, aki a család megkérdezése után döntött úgy hitvesével, hogy az értékes könyvállománynak új gondviselőt keres.
– Sok könyvet vásároltunk az évtizedek során, itthoni antikváriumokból is, Magyarországról is. A hazai Horizont világirodalmi könyvsorozat is megvan – mutatott a házaspár az írott szóból teremtett szigetre, aminek egyedi színfoltja az ötvenes-hatvanas-hetvenes években gyűjtött Élet és Tudomány, valamint az Autómotor folyóirat-gyűjtemény.
– Az „aranykor” utolsó éveiben már nem tudtuk beszerezni ezeket a lapokat, de addig mindkettőre előfizettünk. Mindig sorba álltunk értük a postán, volt ott egy ismerősünk, aki szólt, mikor menjünk – folytatódik a történet. A ház ura saját kezűleg kötötte be a határon túlról heti rendszerességgel érkező kiadványokat, legalábbis egy részüket, mert a sorozat több lapszámot foglal magába, mint amennyi a könyvespolcon elfér.
– Az Élet és Tudományban sok érdekesség volt, én mindent elolvastam – meséli a mosolygó szemű férfi, majd levesz egyet a több évtizedet megélt lapokból, keresgél benne, néha elidőz valamelyik cikknél. Bronzöntés az ókorban, Kőrösi Csoma Sándor útja, a népzenegyűjtés gépei – sorolja a tematikákat, majd a másik kedvencre tér át, ami a múlt század második felében gyártott gépkocsikat mutatta be. Természetesen neki is volt autója, azelőtt pedig motorbiciklije. Amikor a gyárból kivezényelték a beosztottjaival együtt a Mezőségre kukoricát szedni, ő két keréken ment, és hazajövet a motorosokat ügyességi verseny várta a főtéren, fél kézben vizes poharat tartva kellett átkelni egy rögtönzött pallón.
– Az iskoláskoromban kapott jutalomkönyveimet nem szeretném elosztogatni, de van egy érdekes előéletű könyv, amitől, bár emlék, megválhatok – veszi át a szót a ház úrnője. – Gyermekkoromban orosz katonákat szállásoltak be hozzánk a háború idején, és volt köztük egy tisztféle, aki folyton jött oda hozzám. Édesanyám kétségbe volt esve, hogy mit akarhat ez a férfi a 13 éves lányától. Idővel aztán kiderült, hogy neki is volt otthon egy velem egyidős leánygyermeke, rá emlékeztettem, ezért próbált velem barátkozni. Egyszer kaptam tőle ajándékba egy könyvet, Cervantestől a Don Quijotét, méghozzá magyarul. Az orosz hadfi elmesélte, hogy ez a könyv akkor is nála volt, amikor a korábbi lakhelyére becsapódott egy akna, és átlőtte a papírt. Jól látszik a helye – igazítanak útba a betűtengert áhítattal érintő ujjak. – 1921-ben adták ki ezt a kötetet, „a magyar ifjúság számára átdolgozta Radó Antal” – olvassa fel az egykori kislány a belső borítón feltüntetett adatokat.
– Nekem is volt egy könyvem, amire a háborús időkben az óvóhelyen, ahol éppen szőlőt eszegettem, beesett egy aknaszilánk, és kiégette az olvasmány egyik lapját – tér vissza a régmúltba a házigazda is, aztán egy újabb különleges műre, Somogyvári Gyula, azaz Gyula diák A fejedelem stafétája című, a Rákóczi-szabadságharcról szóló történelmi regényére tereli a szót. Ez a könyv is kedves a szívének, akárcsak báró Bánffy Jánosné Wesselényi Józefa bárónő emlékirata 1848–49-i élményeiről. Ez utóbbi kötetet valaki el akarta dobni, a házaspár azonban elkérte, mert tudta, mekkora érték. Most azonban szívesen továbbadnák használatra, megőrzésre.
– Manapság egyre többször hallom, hogy faluhelyen tájházak nyílnak. Arra gondoltam, hogy egy ilyen létesítményben, esetleg kultúrházban vagy vidéki könyvtárban lenne jó közszemlére bocsátani a könyveinket. Tudom, hogy a mai ifjúság kevesebbet olvas, és ha valamiről tájékozódni szeretne, a világhálón nézelődik, de biztosan vannak olyan idős tanítók, lelkészek, akik örülnének egy ilyen lehetőségnek, és a szépirodalom mellett az olyan kiadványokat is szívesen forgatnák, mint a mi Természettudományi kislexikonunk. De egy öregotthonnak vagy árvaháznak is szívesen adományoznánk a könyveinket. Annyi munkát fektetett a szerzők ezekbe a kötetekbe, ezért szeretném megmenteni őket a pusztulástól – foglalta össze elképzelését a családfő. A gyermekek és a házaspár saját kérése is az volt, hogy biztonsági okokból név és lakhely említése nélkül osszam meg történetüket, és ha lenne érdeklődő könyvespolcuk kincsei iránt, segítsek a közvetítésben. Kérésükre örömmel mondtam igent.
