Kincsek a magasban

Bár előzőleg 24-en jelentkeztek be, csaknem kétszer ennyien gyülekeztek szombat délelőtt a marosvásárhelyi virágóránál, ahonnan a belváros szecessziós épületeit feltérképező séta indult Oniga Erika művészettörténész, muzeológus vezetésével. A másfél órás kincsfeltárásra – amelyet délben és délután újabb magyar nyelvű, vasárnap pedig román nyelvű séták követtek – a szecesszió június 10-i világnapja alkalmából került sor az Országos Műemlékvédelmi Hivatal kezdeményezésére, a Maros Megyei Múzeum és a Maros Megyei Tanács közreműködésével.

A szombat délelőtti városnézésen a középkorú és idősebb korosztály mellett fiatalok is részt vettek, mi több, néhány kisiskolás is végigjárta a virágórától a Bolyai utcán át az azonos nevű térig vezető, majd a Köteles Sámuel és Művész utcán keresztül a főtérre visszatérő, a Nyugdíjpalotánál végződő utat. Indulás előtt a művészettörténész a historizmust felváltó, kivonulást, elkülönülést jelentő szecesszió születéséről, stílusjegyeiről és neves magyar képviselőiről – elsőként Lechner Ödönről, a magyar szecesszió megteremtőjéről – beszélt. Oniga Erika kiemelte, hogy a magyarországi építő-, képző- és iparművészek az erdélyi falvakban keresték az irányzat formakincsét, és némelyek közülük – Körösfői Kriesch Aladár, Toroczkai Wigand Ede – fel is vették annak a településnek a nevét, ahol gyűjtéseiket végezték, és amely helység kultúráját példaértékűnek tekintették. A marosvásárhelyi szecesszió térhódításában kulcsfontosságú szerep jutott a századfordulón, 1902-ben polgármesterré választott Bernády Györgynek, az ő kezdeményezésére épült többek között a régi Városháza és a Kultúrpalota. Városunk szecessziós épületei a kor építő-, képző- és iparművészeinek összefogásáról, munkájuk legapróbb részletekre is kiterjedő egységéről mesélnek. Oniga Erika külön kitért a Zsolnay-féle épületkerámiákra, ezen belül az időtálló pirogránitra, valamint a Kultúrpalota és a régi Városháza ablakait is díszítő Róth Miksa üvegfestő és mozaikművész örökségére.

A múltbeli kalandozás első állomásaihoz egy lépést sem kellett tenni, elég volt a művészettörténész által mutatott irányba fordítani a tekintetet. Oniga Erika elsőként a főtéri Feigenbaum-házról beszélt – az épület homlokzatának ornamentikája, attikája már csak képeslapokon látható, az 1950-es években ugyanis eltávolították, a hattyúkat ábrázoló bádogdísze azonban még őriz valamit a régmúlt idők hangulatából –, majd a Vámos-ház következett, amelyet, akárcsak Feigenbaum ügyvéd házát, valószínű Keleti Béla építőmester tervezett. A továbbiakban Marosvásárhely legelső szecessziós épületéről, a Sándy Gyula tervezte Agrár Takarékpénztárról tudhattak meg érdekességeket a jelenlevők, egyebek mellett azt, hogy az L alakú épület földszinti nyílásai előtt egykor székely kapukhoz hasonló kirakatszekrények álltak.

A Bolyai utcán át az 1909-ben épített Református Kollégiumig vezetett az út, itt a muzeológus a tér alakulásának történetét is felidézte. A jelenlegi Bolyai Farkas Elméleti Líceum és Református Kollégium impozáns főépületének tervezésével Baumgarten Sándort bízták meg. Oniga Erika a szecesszió éles sarkok nélküli, kellemes, lágy vonalvezetésére, a homlokzat plasztikus kiképzésére, ugyanakkor az anyagi források szűkösségével magyarázható szerényebb díszítésre is felhívta a figyelmet. 

A továbbiakban a Köteles Sámuel utcán haladtak végig a városnézők. A következő állomás a régi szülészettel szemben lévő Radó-villa volt, amelyet a város szecessziós építészetében meghatározó szerepet játszó Radó Sándor – egyebek mellett az erzsébetligeti teniszpavilon, illetve a somostetői sportlövölde, az Albina bank, a mai Papiu középiskola és Petru Maior egyetem épületének tervezője – 1912-ben bérházként építtetett. A felső emeleten Toroczkai Wigand Ede bérelt lakrészt. A muzeológus az épület háromféle homlokzatára, az egymástól eltérő ablakokra, a három felső íves mező mozaikdíszeire, illetve arra is felhívta a figyelmet, hogy a negyedik mezőben ismeretlen okból csak a sablon látható. A séta résztvevői közül egyesek a Radó-villa alsó szintjén lévő modern nyílászárók láttán arról érdeklődtek, hogy műemlék épületről van-e szó. Oniga Erika szerint valószínűleg nem, ezért tudtak a lakók változtatni az ingatlan arculatán. A séta utolsó előtti állomása az a Művész utcai, eklektikus stílusban épült ház volt, ahol Radó Sándor lakott. A Városháza elé érve, a 20. század elején Marosvásárhely második főtereként kialakított tér történetét mesélte el a szakember: Bernády négy épületet, a Kultúrpalota és a régi Városháza mellett egy vármegyeházát és egy múzeumot is tervezett ide, amelyet Bethlen Gáborról akart elnevezni, az első világháború azonban kettétörte a polgármester tervét, amelyből végül a két előbbi épület valósult meg. A parcellákra osztott tér harmadik telkén, a későbbi Kultúrpalota mellett épült fel a Nyugdíjpalota. A Nyugdíjpalotával átellenben, a Városháza másik oldalán, 1909-ben épült fel a Kereskedelmi és Iparkamara, amelyet Toroczkai Wigand Ede Radó Sándorral közösen tervezett. 

Miután Oniga Erika elbúcsúzott lelkes hallgatóságától, máris elkezdődött a második séta. A régi Városházán, a mai közigazgatási palotában Lukács Katalin, a Maros Megyei Tanács szóvivője vezette végig a hatvanfősre nőtt tömeget. A szóvivő elöljáróban elmondta, Bernádynak két évbe telt, hogy meggyőzze a helyi tanácsot az épület létrehozásának szükségességéről. A tervezésre pályázatot hirdettek, és a beérkezett 14 pályamű közül a Komor Marcell és Jakab Dezső budapesti építészpárosé bizonyult a legsikeresebbnek. A kivitelezés jogát a helyi ifj. Csiszár Lajos nyerte el. Az épület alig két év alatt készült el, az építkezést 1907-ben, a díszítést 1908-ban fejezték be. Lukács Katalin először az épület legdíszesebb terének számító előtérbe vezette a hallgatóságot, ahol a szecesszió gömbölyű formáira, kerekített íveire, a különféle anyagok ötvözésére, illetve a napjainkra már nem jellemző, élénk színekre hívta fel a figyelmet. A továbbiakban az első emeletre vezető úton látható üvegablakról is szó esett, amelynek központi részén maga az épület, alatta a tér egykori, lebontott házai láthatók. Lukács Katalin azt is elmondta, hogy a lépcsősor két oldalán megtalálható üvegtáblák helyén 1950-ig rózsaszín márványtáblák álltak, amelyeken – akárcsak a mostani üvegablakokon – a tervezők, kivitelezők és díszítők – Zsolnay Vilmos és Róth Miksa – neve is olvasható volt. Innen a nagy tanácsterembe vezetett az út, amelynek ablakszemein egykor a magyar történelem jeles személyiségei képmása sorakozott. Az üvegfestmények elkészítése az épület összköltségének 10 százalékát tette ki. Az üvegképeket, festményeket 2007-ben restaurálták, a Kultúrpalotában vannak kiállítva. A tanácsteremben a tervezőpáros munkáját dicsérő eredeti bútordarabokról is szó esett, amelyeken a magyar népművészeti motívumok vannak kifaragva. Ennek is tulajdonítható, hogy az egykori Városháza a magyar szecesszió egyik remekműve. A tanácsteremből az erkélyre, onnan a szerény díszítésű belső udvarra, végül pedig az óratoronyba vitt az út.

Délután újra Oniga Erika várta a városnézésre jelentkezőket, akik ezúttal az 1911–13 között épült Kultúrpalota külső és belső kincseivel ismerkedhettek meg.