Kincsek fehér-feketében
2018-01-09 15:03:27
- Nagy Székely Ildikó
Aztán csak hagytam magam sodorni a történettől, amely a harmincas évek közepén Nyárádtőn kezdődött, és most, 83 év távlatából kiszámíthatatlan, mélykék hullámokban érkezett felém.
– Nehogy jókat írjon rólam! – nézett rám sokadjára kérőn Csíki Lenke, az egykori bergenyei és maroskeresztúri gyermekek tanítónője. – Ne engem dicsérjen, hanem a falut, az embereket! Az itteni pedagógusközösséget.
Védtelen, tiszta tekintete elbizonytalanított, úgy éreztem, túl nehéz a feladat. Aztán csak hagytam magam sodorni a történettől, amely a harmincas évek közepén Nyárádtőn kezdődött, és most, 83 év távlatából kiszámíthatatlan, mélykék hullámokban érkezett felém.
– Nyárádtőn születtem 1934. december 31-én, fél órával éjfél előtt. Leánygyermekként a szüleim fiatalítani szerettek volna egy évet, ezért az anyakönyvemben január elseje szerepel. Amikor édesapám elment bejelenteni, azt mondták neki a hivatalban, olyan név, hogy Lenke, nem létezik. Ileanaként vettek nyilvántartásba. A keresztelésemkor aztán a református lelkész tiltakozott az új nevem hallatán, így lettem Ilona. A tanítóképzőbe azonban Móré Lenkeként jelentkeztem. Lenke is maradtam minden tanítványomnak, kollégámnak. Gyermekkoromban Csittszentivánon laktunk, édesanyám falujában. Apám részéről nyárádszentbenedeki származású vagyok. Líceumba Marosvásárhelyen jártam, a Rákóczi Ferenc Római Katolikus Főgimnáziumba, a későbbi Unireába. A táncospárom a bolyais fiúk közül került ki… Mivel a háború után hiány volt tisztviselőkből, tíz osztállyal már lehetett érettségizni. Ezután következett a tanítóképző. Az első évet Szászrégenben végeztem, aztán áthelyezték a képzőt Székelyudvarhelyre, ott fejeztem be a tanulmányaimat. Tizenhat évesen már tanítottam, de azért, hogy szót fogadjanak nekem a diákok, azt mondtam nekik, tizennyolc vagyok.
– Hol kezdte a pedagógusi pályát?
– Mezőbergenyében. Öt évet tanítottam a faluban, a nagyobbik lányom is ott született. Akkoriban két osztály jutott egy tanítónak, az esti tanfolyamon az írástudatlan felnőtteket oktattam. Emlékszem, az istállólámpával mentünk be órára. Lánykoromban kosárlabdáztam, a bergenyei diákoknak kézilabdacsapatot szerveztem. Szép időszak volt. Az egykori tanítványaim a mai napig felhívnak, megkeresnek. A telefonos füzetemben egy egész oldal van teleírva a telefonszámaikkal. A napokban is harminchatan hívtak fel, olyan jólesett.
– Maroskeresztúr volt a következő állomás?
– Igen, az ötvenes évek második felében kerültem ide. Egy évig titkárnői feladatokat láttam el, aztán huszonkilenc éven át tanítottam. Rendkívül jóságos embereket ismertem meg itt is, mindenki mindenkinek segített, a szomszédaim a havat is else-perték a kapum elől. A tantestületben egészen különleges, baráti légkör uralkodott. A falubeli felnőtt lakosságnak színjátszókört szerveztünk, sok fellépésünk volt. Gagyi Erzsébet magyar szakos tanárnő irodalmi találkozókat szervezett, Sütő Andrást ki is tüntették az iskolánkban. Emellett rengeteget kirándultunk, még Moldvában is jártunk.
– Hogyan élte meg az 1990-es rendszerváltást?
– Éppen abban az évben nyugdíjaztak. De azután is besegítettem az iskolában, ha szükség volt rá. A tanár kollégák közül sokan felkerestek, ha tanácsra volt szükségük, vagy csak beszélgetni akartak. Ők egyébként a mai napig meg-meglátogatnak.
– Hogyan telnek a nyugdíjas évtizedek?
– Igyekszem mindig munkát adni a kezemnek. Írásos kézimunkákat varrtam, a templomba szószékterítőt. Azonkívül körülbelül kétszáz virágalátétet kötöttem. Mindenkit meg szoktam velük ajándékozni.
Ízléses, kerek kézimunkákat vett elő, kérte, válasszak belőlük vagy kettőt.
– Sokan szép összeget fizetnének érte – vetettem fel, de Lenke néni elhessintette a gondolatot.
– Nekem nem kell a pénz – szögezte le, aztán a falon díszelgő papírmikulásra terelte a figyelmemet. Az egyik unokája ajándékozta meg vele – árulta el, aztán elmosolyodott.
– Nálunk a családban a nők dominálnak. Három lányom született. Hat unokám és kilenc dédunokám van, közöttük egy ikerpár.
Nemsokára fehér-fekete és színes fényképek kerültek elő. Lenke néni boldogan mutatta sorra kincseit. Legvégül a népszerű rockénekes, Nagy Feró egy régi fotója került a kezembe.
– Apai ágon unokatestvérek vagyunk – magyarázta beszélgetőtársam, aztán pár perces tétovázás után engedélyét adta az információ közzétételéhez.
Nehézkes mozgása ellenére Lenke néni a kapuig kísért. Elköszönés előtt még egyszer emlékeztetett rá, hogy ha lehet, inkább csak a faluról írjak, amely befogadta és elhalmozta szeretetével.
