Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Nem értem, hová tűnt az érlelőn langyos
tavasz, s miként lett nyár ilyen emésztő-hirtelen,
megfontolatlanul. Miért menekül, akár a tiszta értelem.
Agancsos gondok kínzó terhe nyom. Fajom
bomlása közben oszthatatlan állok. Kezét
keresem néhány vergődő, sorsüldözte társnak,
csak néhánynak, kik szerre fogynak körülem;
kik értik még az egyszerű igét, a jelzőt
tisztelik, s az állítmányt kitartóan alanyhoz illesztik;
és értelmet értelmesre építve haladnak lassan,
nehezen, fájdalmas mozdulással a végtelenben.
A szépség megszállottai, ócska renegátok, látjátok,
még lélegzem, fogjátok a kezem. E mérgezett időben
még szólok is, ha néha mukkanok: maradjatok velem!
Ebben a hínáros világban egyre fogy a társ
és szaporul az ellen. Fegyelmezetlen sorsok villannak
egymással szemben. A vadász ismét önmagára fogja fegyverét,
a riadt vad majd úgyis saját kölykét tépi szét; és pusztul, szárad,
elgazul a kert, hazug kertészek gyilkos oltókései alatt.
Két part vicsorog egymásra: az érdek és a jellem,
s középütt háborog, hánykolódik eliszapult
medrében a magányos szellem. Megiramodott a rossz
és eltűnt a gát, már nincs sorompó. Rohan az
átok sújtotta kétlábú horda. Dermedten állok.
Nézem és még lélegzem. Nem értem.
2003. V. 7.