Kié itt a tér?

Közvita az utcai művészeteket szabályozó marosvásárhelyi határozatról

Nemrég hatalmas vitát robbantott ki a virtuális térben az az önkormányzati határozat, amelyet Vajda György terjesztett a nagyközönség elé. A városi tanácsos egy olyan problémára próbált megoldást találni, amely mindeddig országszerte szabályozatlan maradt. 

Az utcára vitt művészetekről van szó: az utcazenélésről, az utcai képzőművészeti megnyilvánulásokról, olyan tevékenységekről, amelyek ugyan színesítik az utcaképet, emelik a hangulatot, a jelenlegi szabályozások értelmében mégis koldulásként értelmezendők, ezért ha valaki például utcazenélni kezd Marosvásárhelyen, a helyi rendőrség munkatársai kiszállnak, és megbüntetik. Ami abszurdum. A határozat alapból kimondja az utcai performanszok létjogosultságát, ezeket azonban mégsem kívánja teljesen felügyeletmentesen megengedni, ezért egy, a város kulturális intézményeinek a képviselőiből álló bizottságot javasol összeállítani, amely elbírálja az engedélyért jelentkező művész teljesítményét. Ez volt az a tétel, amelynek kapcsán kirobbant az említett vita azok között, akik szükségesnek vélik a szabályozást, és azok között, akik diktatúrára emlékeztető cenzúrának tartják ezt. A vita olyannyira elfajult, hogy egy új hagyományt is teremtett: a Marosvásárhelyi Rádió magyar nyelvű szerkesztősége nyilvános, bárki által látogatható vitasorozatot indított Beszéljük meg! címmel, amelynek estjein az éppen aktuális problémákra kívánnak reflektálni. Az új műsor első adásának keretében pedig az említett tervezetet vitatta meg a telt házas közönség az előterjesztő jelenlétében, a rádió stúdiótermében. 

A résztvevőket a rádió főszerkesztő-helyettese, Szász Attila üdvözölte. – A rádió feladata nem csak a tájékoztatás, nevelés és szórakoztatás, ennél sokkal többet szeretnénk nyújtani, hiszen részei vagyunk a közösségnek, részt is vállalunk a közösség életében. Ma egy újabb kísérletet végzünk: célunk a vitakultúra visszaemelése a valós életbe és a valós párbeszéd szintjére, hogy bebizonyítsuk, képesek vagyunk arra az intellektuális gyakorlatra, amely szerint civilizáltan meg tudjuk beszélni a nézetkülönbségeket. A rádió egy ilyen projektet indít, az első vita címe Kié itt a tér? – mondta Szász Attila, majd átadta a szót az est moderátorának, Rákóczi Kinga felelős szerkesztőnek, aki a vita szabályait ismertette, és civilizált érvelésre kért fel mindenkit, majd sorrendben elsőként Vajda Györgyöt kérte fel arra, hogy részletesen ismertesse a határozatot. 

– Mielőtt a tanácsba kerültem volna, megpróbáltam megoldani ezt a problémát. Kiderült, hogy nincsen erre egységes szabályzat. Tájékozódni kezdtem arról, hogy más nagyvárosokban ez hogy működik, több ilyen szabályzatot letöltöttem, elemeztem. Ezeket próbáltam meg a hazai helyzetre alkalmazni oly módon, hogy megvédje azokat az embereket, akik az utcai művészeteket kívánják gyakorolni. De a másik felet is figyelembe kell venni, mert vannak, akiknek ez nem tetszik, akiket zavar. A határozat mindkét felet szolgálja. Vitatott volt a bizottság kérdése, de van ilyen jellegű licencbizottság több nagyvárosban is. E tevékenységeket a helyi rendőrség csendháborításnak vagy koldulásnak tekintette, de a helyi rendőrség milyen szakmai kompetenciával rendelkezik ez ügyben, hogyan ítélheti meg a művészi tevékenység színvonalát? Emiatt döntöttünk egy, a marosvásárhelyi művészeti intézmények képviselőiből álló grémium létrehozásáról. Ha ez a testület megengedi a fellépést, akkor egy minimális területfoglalási díj kifizetését követően az adott művészt nem vegzálhatja senki. Ugyanakkor a művész kérheti is a rendőrség jelenlétét, hogy megvédje, például egy provokatív performansz esetében. A területigénylés hosszú időre is szólhat, és vonatkozik az utcai képzőművészeti megnyilvánulásokra is, a különböző szervezetek által létrehozott rendezvényekre azonban nem. Meggyőződésem, hogy az esetleges, a román–magyar viszonyt rontani akaró, művészetnek álcázott provokatív megnyilvánulásoknak is elejét vesszük a bizottsággal – mondta Vajda György, majd a határozat elfogadásának törvény által előírt folyamatát ismertette, és hozzátette: az elfogadtatási folyamat alatt is bőven lett volna alkalma bárkinek elmondania a véleményét, hiszen a határozattervezetek nyilvánosak. – A határozat természetesen javítható. Én jó szándékkal alkottam meg és indítványoztam, a célom az volt, hogy végre lássunk Marosvásárhelyen utcai művészetet, hogy megvédjük az ezt űző művészeket. A vita óta több jogásszal, szakemberrel beszélgettem, lesznek módosító javaslatok is. 

A jelen lévő zenészek közül elsőként Vizi Imre szólalt fel, aki elmondta, hogy először jótékonysági céllal próbált Marosvásárhelyen utcazenélni, de a bürokrácia útvesztőiben nem kapott rá engedélyt, végül a hatóságok jóindulatán múlt, hogy egyórányit felléphetett. – Azért örvendtem ennek a kezdeményezésnek, mert más városokban is, ahol zenéltem, létezik erre szabályozás. A bizottságos dolog egy kicsit meredek, az lenne az ideális, ha nyitnánk a zenészek felé, és első fázisban nagyon minimális szabályozást alkalmaznánk. Együtt kéne tanulnunk ez ügyben, jó ötlet lenne például a bizottságot zsűrivé alakítani, utcazenei fesztivált létrehozni, és egy pozitív végkifejlet után a bizottságot eltörölni. 

E kérdésben több jelen lévő művész is egyetértett. Fehér Csaba, az Ariel színház munkatársa ezúttal utcazenészként szólalt fel, és saját nyugati tapasztalatait osztotta meg, ami szerint a bizottsági elbírálás inkább kivétel, mint gyakorlat. – Sok fórum van az interneten, ahol e szabályozásokról mindent meg lehet tudni. A szakmai bizottságot elhibázott ötletnek tartom, úgy gondolom, hogy ha valakinek van egy hangszer a kezében, és megpróbál rajta játszani, az tudja megtenni. Joga van hozzá. Azt, hogy ez csendháborítás vagy sem, nem a helyi rendőrségnek kell eldöntenie. Ez vagy legyen egy totálisan demokratikus dolog, vagy akkor inkább tényleg ne legyen. Az utca úgyis eldönti, hogy ki a jó és ki nem az. A nyugati városok legtöbbjében az engedélyek kijelölt helyekre szólnak, a többi helyre azonban szabadon lehet menni zenélni. A mi esetünkben azonban nem egy nagyváros szabályzatrendszerét kellene alapul venni. Én mindenkinek megengedném, hogy az utcán játsszon, minimális közterületbérlési díj fejében, bürokratikus engedélyeztetési folyamatok nélkül.

Pápai László helyi tanácsos a határozat védelmében szólalt fel, és elmondta, hogy Romániában, szabályozás híján, közterületen való kéregetésnek minősül az utcazenélés. Ezért egy ilyen helyi határozatra szükség van. A baj az, hogy átestünk a ló túlsó oldalára, és egy annyira agyonszabályozott határozatot kaptunk, amely egy csomó dolgot kizár. – Véleményem szerint ez az egész működhetne úgy, hogy a művész bejelenti, nagyjából mit és hol szeretne csinálni, és megkapja rá az engedélyt.

Barabási Attila Csaba, a Maros Művészegyüttes igazgatója is a szabályzat hiánya miatti gondjairól mesélt azon esetekben, amikor villámcsődületet szervezett az együttes. – Én is szeretnék különböző művészi produkciókat látni az utcán, úgy, ahogy például Nagyszebenben is történik. Marosvásárhely szereti ezeket a tevékenységeket, a táncos flash mobjaink mindig nagy sikernek örvendtek, és jó lenne, ha táncos produkciókat is láthatnánk az utcán anélkül, hogy a bürokráciát támogatnánk. Szomorú, hogy elindul egy jóindulatú kezdeményezés, amelyet rögtön kritizálni kezdünk anélkül, hogy konzultálnánk, és javítani próbálnánk rajta. 

Portik Vilmos, a Vásárhelyi Forgatag főszervezője elmondta, a Forgatag ideje alatt azért lehet utcai művészeteket folytatni, mert ők területfoglalást igényelnek ez ügyben. – Mindenféle fontoskodó hivatalnok úgy gondolja, hogy neki beleszólása van abba, hogy azokon a helyszíneken mi történik. A bizottság létrejöttében is ezt a veszélyt érzem. Konzervatív szemléletű emberként ebben a kérdésben abszolút liberális álláspontra helyezkedem, úgy gondolom, hogy nincs szükség olyan bizottságra, amely bárkit is vizsgáztat. Nem a Párizs–London tengelyen kellene magunkat összehasonlítani, hiszen mi Marosvásárhely vagyunk, amelyet nagyon szeretünk, de tudnunk kell, hogy hol a helyünk, például turisztikai szempontból. Olyan szabályzat kell szülessen, amely nem túlszabályoz, korlátoz, hanem ösztönöz. A kezdeményezést pozitívnak tartom, és az a tény, hogy végre valaki vette a bátorságot, és hozzányúlt ehhez a problémához, meg szeretné oldani, mindenképpen értékelendő. 

Koreck Mária szerint elsősorban a tanácsosoknak kell tanulniuk ebből a példából, és a hasonló kezdeményezésekről azelőtt kell vitázni, mielőtt megszavazzák őket. – Jó lenne, ha online lehetne engedélyt igényelni, az igénylő felelősséget vállal azért, hogy nem sérti meg a törvényeket és a közerkölcsöt, valamint minimális közterületi díjat fizet. Ugyanakkor a határozat igen pozitív hatású részének vélem, hogy a művészeti intézményekben tanuló diákok mentesülnek e díj kifizetése alól. Gál Sándor is az engedélyeztetés nehézkességét kifogásolta, és online applikációs bejelentést, engedélyigénylést javasolt, ezzel kapcsolatosan Kodok Márton programozó ajánlotta fel segítségét, és ismertette véleményét, amelyben egy kétlépcsős, online engedélyeztetési folyamatot javasol. 

Szász Attila arra vonatkozó kérdésére, hogy mi lesz a határozat további sorsa, Vajda György elmondta, a szabályzatot már elfogadta a tanács, ám az igények szerinti további változtatásokra lehetőség van, jogászok már dolgoznak rajta. Fülöp Tímea, a Maros Megyei Múzeum Kultúrpalota részlegének osztályvezetője megjegyezte, a szabad kifejezésmód jogát korlátozza ez a szabályzat, és nagyon oda kell figyelnünk arra, hogy ne gáncsoljuk el saját magunkat. Soós Zoltán, a Maros Megyei Múzeum igazgatója hozzátette, egy ilyen szabad műfajban nem kell bizottság, arra egy esetleges, vitát kiváltó produkció utólagos vizsgálatánál lehet szükség. Intézményvezetőként is úgy gondolja, hogy számos akadályba ütközik a működése, ugyanakkor gratulált a kezdeményezéshez.

Kali István, a marosvásárhelyi RMDSZ ügyvezető elnöke szerint a bizottságra szükség van, de nem azért, hogy a művészt elbírálja, hanem azért, hogy az utcai performansz megfelelő környezetét megteremtse. – A vita a jó irányba halad, és nagyjából mindenki egyet-ért abban, hogy a határozatra azért volt szükség, mert a hazai jogszabály, a 61-es törvény tiltja az utcai koldulást, a rendőrség pedig erre hivatkozva büntette meg azon nyomban az utcán alkotó, előadó művészt. A vitatott kezdeményezés ezt a túlszabályozást egy másik fajta szabályozással felülírta: ne nevezzük a művészeket koldusoknak, és ne szorítsuk ki őket az utcákról. Az, hogy ez túl rigurózus lett, és vannak benne javításra szoruló hibák, az nyilvánvaló, és ezeket a változtatásokat meg is fogjuk tenni.

A Marosvásárhelyi Rádió által szervezett vitán az említettek mellett nagyon sok vélemény és javaslat megfogalmazódott, ugyanakkor egy közös nevező is kialakult: az, hogy szükség van egy olyan, az utcai művészeteket szabályozó határozatra, amely lehetővé teszi a lehetőleg online, gyors lefolyású és olcsó engedélyszerzést, de elbíráló bizottságtól mentesen. Az előterjesztők pedig ígéretet tettek a javításokra, módosításokra. Az est legnagyobb tanulsága azonban mégis az volt, hogy ma Marosvásárhelyen, a fiatal, vezető értelmiségi réteg körében lehetséges értelmes, civilizált, személyeskedéstől mentes és konszenzusra törekvő vitát folytatni akkor is, ha a résztvevők jó része egymással homlokegyenest ellentétes életfelfogással és értékrendszerrel, valamint politikai beállítottsággal rendelkezik. Ameddig ennyire szépen, érvek és ellenérvek mentén, a kölcsönös tisztelet jegyében zajlik a vita egy sokunkat érintő határozatról, addig kijelenthető: még van remény.