Kicsi árnyak otthona

Utcasarkon, boltajtók előtt, szeméttárolók környékén gyakran látni gyerekméretű, felnőttarcú „idegeneket”, akik mintha egy fény és melegség nélküli távoli bolygóról keveredtek volna az emberek világába.

Fotó: Nagy Tibor

Utcasarkon, boltajtók előtt, szeméttárolók környékén gyakran látni gyerekméretű, felnőttarcú „idegeneket”, akik mintha egy fény és melegség nélküli távoli bolygóról keveredtek volna az emberek világába. Nekik kínál 18 éve délutáni menedéket a Vártemplom egykori lelkészének özvegye, Fülöp G. Dénesné által megálmodott, holland támogatással fenntartott Pici Ház. Két éve jártunk utoljára a nincstelenséget egészen közelről ismerő gyermekek testi, lelki melegedőjében, most úgy gondoltuk, ideje újra szétnézni ott.

„Jézus a gazdája ennek a háznak” – üzenik a betűk az ajtón, amely már nyílik is az első kopogásra. Kedvesen fogad egy ősz hajú hölgy, Papolczi Erzsébet, aki nyugdíjas pedagógusként vállalta a nevelő – ebben az esetben különösen nehéz – szerepét. Zsembera Gál Évával közösen próbálják szépre, jóra tanítani a Pici Házba járó gyerekeket.

A „tancik” segítenek

Copfos, barna leányka néz ránk félénken a belső szobából. Nővére, Kati, aki vasárnap lépett a 14. életévébe, otthonos magabiztossággal telepedik mellénk, és a beszélgetés végéig ott marad. Nemsokára a kisebbik is bemutatkozik, Diánának hívják, mondja, hatéves. Most már a középső testvér, a tízesztendős Larisa is csatlakozik hozzánk.

– Tegnap 22 gyerek jött, de általában 15-en, 16-an gyűlnek itt össze. A legtöbben ilyenkor indulnak az iskolából, van aki csak 2 órára érkezik meg – magyarázza Erzsébet. A falon huszonegynéhány fotó sorakozik, büszke és szégyenlős tekintetek, a fölöttük feltüntetett feliratokon gyakran ismétlődnek a családnevek. Ők a Pici Ház pártfogoltjai.

– Mi két éve járunk ide – mondja Kati. A „tancik” segítenek a leckeírásban, tanulunk, rajzolunk, játszunk. Közben meg is ebédelünk.

Larisa elárulja, hogy leginkább babázni szeret, a nevelőnő a székes, helyfoglalós társasjátékot említi kedvencként. Kati arról is felvilágosít, hogy mindhárman a Friedrich Schiller Általános Iskolába járnak, az van a legközelebb az otthonukhoz. Ő nyolcadikos, Diána nulladikos, Larisa a negyedik osztályt végzi.

– Mesélj egy kicsit a családodról – unszolom a kerek arcú kamaszlányt.

– A szüleim jók, nincs velük semmi baj – vágja rá gyorsan, aztán enged a faggatásnak, és elmeséli, hogy az apjuk Németországban dolgozik, „blokkokat csinál”.

– Azt is mondd el, hogy mennyi pénzt szokott hazaküldeni, és mit csinál a pénzzel – néz rá Éva „tanci”. Kati elbizonytalanodik egy pillanatra, de amikor a képeken látható többi gyerekre terelődik a szó, újra átveszi az irányítást.

– Ők a legszegényebbek – mutat két zömök, fekete szemű fiúcskára. – Tizennégyen vannak testvérek, az egyiküket úgy hívják, hogy Vandana. A Hegyalja utcában laknak, egy viskóban. Ők kukázni is szoktak, vasat és nejlont gyűjtenek.

– 2008-tól jártak ide azok a gyerekek, most már ritkán jönnek – veszi át a szót Gál Éva. A legkisebb testvérük két hónapos, a nagyok 17–18 évesek. Nem tudnak írni-olvasni, de járnak dolgozni Szlovákiába. Régebb a gazdagabb szomszédaiknak segítettek pénzért a ház körüli teendőkben. Alázatos, szerény gyermekeknek ismertük őket.

A nevelők később arról mesélnek, hogy sok családban egyik szülő sem dolgozik, és egyes gyerekek télen is pólóban és zokni nélkül érkeznek a Pici Házba.

Szép szavak éve

Kopogtatnak. Két kamaszodó fiú és a nyomukban két lány lép be a helyiségbe.

– Békesség Istentől! – köszönnek hangosan, aztán letelepednek a székekre.

– Kitől hallottatok először erről a helyről? – tudakolom.

– Szájról szájra terjed a hír – szólal meg újra Kati. – Nekem is egy ismerősöm mondta, hogy van egy hely, olyan, mint egy lakás...

Türelmetlen zörgetés hallatszik odakintről.

– Ne üsd ököllel az ajtót! – utasítja rendre a fialabbik nevelő az érkezőt, aki gyorsan a többiek mellé ül.

– Az agresszív beszédet és magatartást nehezen viselem – fordul hozzám Papolczi Erzsébet. – Milyen évünk van most, gyerekek? – kérdi aztán a társaságtól.

– Szép szó év – hadarja Kati.

– És aki vét ez ellen, az milyen büntetést kap? Van itt egyáltalán büntetés? – néz körbe Erzsébet.

– Nincs – duruzsolják a gyerekek.

– Aki csúnyán beszél vagy rosszalkodik, a javulósarokba megy, és elmond három imát – magyarázza az egyik kislány. A nevelő a Jézus szívét jelképező rajzra mutat, amelyben sok kicsi fehér papírszív rejtőzik. Minden gyereknek van egy ilyen szívecskéje, és amikor rossz fát tesznek a tűzre, egy fekete pont kerül bele, de úgy, hogy ne nagyon látszódjon, sőt, idővel ki is lehessen radírozni.

„Márfázás” a piacon

Az idősebbik nevelő kijelöli az aznapi ebédhordókat – a Vártemplomi Diakóniai Központ idősotthonából hozzák az ételt a gyerekek –, ezúttal a két fiúra esik a választás. Mielőtt elindulnának, arról faggatom őket, szoktak-e, kell-e dolgozniuk a szüleiknek.

– Én a piacon szedtem a „márfát” (sz. m. árut) – mondja egyikük, a társa bólogat, hogy ő is, aztán gyorsan hozzáteszi, hogy többet nem megy, mert iskolába kell járnia. A velük egy időben érkezett leánykák arról mesélnek, hogy régebb a Rozmaring utcai szociális központban laktak az édesanyjukkal, de amikor az anya egy „vak bácsira” kezdett vigyázni, odaköltözhettek hozzá albérletbe. A házigazda néhány hónapja meghalt, de ők ott maradhattak.

– A menhelyen milyen volt? – kérdezem a lányokat. Egyikük csak a vállát vonogatja, a másik viszont mosolyogva mondja, hogy jó, mert volt sok barát. Aztán azt is elárulják, hogy az egyikük édesapja a város egy távolabbi negyedében lakik, a másikuké „Olaszban” van, de karácsonyra hazajön.

– Találkoztak-e kirívó, a szokásosnál megdöbbentőbb történetekkel? – kérdezem a nevelőket.

– Volt egy család, amelyik a Béga utcában lakott elképesztő körülmények között. Még ágyuk sem volt, a szomszédoktól kapták a vizet. Aztán egy román pap megengedte nekik, hogy a falusi házába költözzenek. Egyszer, amikor a szülők nem voltak otthon, kigyúlt és leégett a ház. Akkor visszaköltöztek a Béga utcába. Abból a családból három gyerek is járt ide hozzánk egy időben. Most a nagyobbik lány várandós – mesélte Erzsébet.

– Nagyon sok szívszorító esettel találkozunk itt. Régebb mindent, amit láttam, hallottam, hazavittem. Ma már tudom, hogy nem szabad – teszi hozzá Éva.

Messziről jön a segítség

Az idősebbik nevelő az elmúlt két év újdonságairól is beszámol. Tavaly a hollandok felújították az épületet, két éve pedig szintén külföldi adományból új bútorzatot kapott a Pici Ház. A Magyar Ökumenikus Segélyszervezet is rendszeresen segít, az idei iskolakezdéskor tanszereket és játékokat kaptak a gyerekek, a csomagokat Orbán Viktor felesége, Lévai Anikó adta át.

– Nagyon megható pillanat volt – emlékezik vissza Papolczi Erzsébet, majd azt is elújságolja, hogy az anyaországiak idén decemberben sem feledkeznek meg róluk, 14-én érkezik a segélyszervezet adománya, és ezúttal Keresztes Ildikó is megörvendezteti a gyerekeket.

– Az évek során külföldi cégek is felfigyeltek ránk, játékkal, tisztítószerekkel támogattak. Egy marosvásárhelyi húsfeldolgozó cég is mindig gondol ránk karácsonykor. Jó lenne, ha a helyi vállalkozók közül mások is felkarolnák ezt a helyet – jegyezte meg a nevelő, majd azt is elárulta, hogy most egy számítógépre lenne igazán szükség a nehézsorsú gyerekek második – emberhez, gyerekhez méltó – otthonában.