2019. november 13., szerda

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Csütörtöki kimenő

A felszólítás személytelen, mégis mindenkihez szól. Kissé indulatosan meg is indokolja a rím felfedezője, azért, hogy legyen mit mesélni, ha majd az unokák az ágyatokon fognak ugrálni. Nem számítanak a rugók és a szivacs. A mesélnivalón van a hangsúly. 

Ha van az embernek egyáltalán unokája, és van miről mesélni. Sosem késő – mondják a napkeleti bölcsek és a napnyugati materialisták – elkezdeni élni, mesélnivalót gyűjtögetni. Akinek van ceruzája, le is jegyezheti. Természetesen más írószerek is megengedhetők, mint tintaceruza, tintasugaras lézertoll, golyóstoll (egy magyar emigráns találmánya Argentínából – biztosan sok mesélnivalója volt arról az országról, ahonnan el kellett jönni, hogy az inkák irkáját szemlélve feldezezze a guruló hegyű pixet). (Ez ui. a honi elnevezése a „pasztástollnak”, amellyel, mármint az írószerrel, a régi világban szigorúan, dühödten tilos volt bármiféle hivatalos okmányt kitölteni, kőszívű hivatalnokok szemrebbenés nélkül visszalökték a csurgó homlokú ügyfélnek, ha megpróbálta nem mártogatós vagy 17. századból származó lúdtollal vagy Mont Blanc márkájú aranyhegyű írásvégzővel beírni a rubrikákat.)

Erről persze az jut eszembe – egyik bekezdéstől a másikig látszólag szakadékok húzódnak –, hogy azt hallottam, miszerint a fejekben még nem történt meg a rendszerváltás. Ami nagyon tetszetősen hangzik, de bizony a fejekben és a zsebekben is megtörtént már az átállás. Kinek mi jött be. Mi szakadt a nyakába. A mérték tekintetében lehetnek különbségek, vitatni való differenciák, de egyébként a változás minden egyéni és kollektív tudatban megkapaszkodott. Azokéban is, akik visszasírják, különösen azokéban, hiszen nincs már mihez ragaszkodni-kapaszkodni, miközben folyton összehasonlításokat végeznek a múltbéli állapotokkal, az egykori pompás lopási/lógási/semmittevési lehetőségekkel, és látniuk kell, hogy másak most a viszonyok. 

A változást is lehet, sőt el is kell majd mesélni az unokáknak, akik már csak egy képzeletbeli ágyon fognak köröttünk virtuálisan ugrálni, ugyanis ők éppen egy másik földrészen (bolygón) lesznek boldogítva, szépen törni fogják a közös nyelvet, és a mesélést folyton megszakítják, mert nem értenek olyan kifejezéseket, mint „szerencsét próbálni”, „egyszeri szegény ember”, „hamuba sült pogácsa”, ámbátor az is lehet, hogy nem meséket várnak tőlünk, hanem azt, hogy mit csináltunk gyermekkorunkban, és milyen volt az, amikor nagy kegy volt a beszerelt telefonkészülék, és nyűg is ugyanakkor, ha szabadon akartál valamit otthonodban mondani. Meg azt meséld el, nagyapa, hogy tényleg nem volt tévétek, és a számítógépről nem is harangoztak, és hogyan lehetett internet, Facebook és Viber meg bankkártya nélkül élni, és mi volt az a pionírnyakkendő, és tényleg ki kellett vonulni dobbal és trombitával május valamennyiedikén, nem lehetett volna inkább elektromos gitárral? És az iskolában tényleg be kellett üljetek valami szűk, régi, összefirkált, karistolt, dédapáinktól maradott padba, és tintás tollal csupa pacát ejtettetek a füzeten? Tényleg, mi az a tinta, a tollszem? És milyen a golyós számológép? Éles golyók voltak vagy vaktöltényből készültek?

Volna miről mesélni, pedig nem is készültünk arra, hogy tudatosan éljünk, velünk megtörténtek a dolgok, mert a fejünk felett döntöttek rólunk, de mindig nélkülünk, pedig mi igazán 99,13%-osan beküldtük a képviselőinket a Nagy Nemzetgyűlésbe (igaz, nemzetiségi gyűlés, se kicsi, se nagy nem volt engedélyezve, csak ha a hatalomnak éppen erre az álságos legitimációra is szüksége volt).

Minket megszólítottak tömeggyűlésen, pedig igazán senkit sem érdekeltünk, minket lehallgattak, kihallgattak, olykor a jó doktor bácsik és doktor nénik ingyen meghallgattak, beutaltak. Mi sokat utaztunk vonaton, és ugyanannyit álldogáltunk teljesen értelmetlenül a kisebb-nagyobb pályaudvarokon, nyílt pályákon, határállomásokon, az iskolában a tanári előtt, a vörös sarokban, voltunk szolgálatosok és alázatosak, gyalázatosak és hálátlanok. Nem becsültük eléggé az értünk kiontott vért. (Voltak, akiket közülünk beidéztek vértanúnak.) Mikor milyen jelzővel, jeggyel, titkos káderlappal illettek elöljáróink, csupa szívjóságból. Volna mit mesélni a táborokról és táborokból hazatérő szüleinkről, meg azokról, akik nem tértek haza gulágból, Ukrajnából, Szibériából vagy Bergen Belsenből. De ezek tulajdonképpen szomorú történetek, és ha őszinték akarunk lenni, nem is végződtek „itt a vége, fuss el vélé”-vel, senki sem kerekedett fel és ült ladikba, hogy aláhajózzon a Küküllőn, annál inkább ültek repülőre rokonaink, barátaink, egész osztályok, rétegek, évfolyamok, és mentek el olyan országba, ahol már volt rágógumi, munkanélküliség, farmernadrág és idegenlégió, bankbetét, frontvonal és Mercedes vagy Ford, szabadon lehetett tüntetni valami ellen, nem csupán mellette, mint nálunk.

Végeredményben ezeket megtalálod a történelemkönyvek némelyikében is. Ja, hogy nálatok nem kötelező tantárgy a történelem?!