Flóra számára a május elseje sokáig
a boldogság fedőneve volt. Óvodásként, kisiskolásként, persze, ezt még nem tudatosította magában, de titokban mindig várta, hogy eljöjjön az a hűvös, virágillatú hajnal, amikor édesanyja ünneplőbe öltözteti, és magával viszi a felvonulásra.
– A hatvanas évek első felében, még Gheorghiu Dej idején kísértem el először anyját (sz. m.: érdekes módon az ő nemzedékéből többen úgy emlegették, emlegetik szüleiket, mintha önmagukat is kívülről szemlélnék), aki a Metalotehnica tisztviselőjeként csatlakozott az ünnepi menethez. Mindenki a munkahelye előtt gyülekezett. Sokat kellett várakozni, attól én mindig elfáradtam, de mikor végre elindultunk a tömeggel, még arról is megfeledkeztem, mennyire sajog a lábam az új ünneplő cipőben. A feldíszített főtéren, a városháza előtt felállított tribünnél katonazene szólt. Amikor meghallottam, biztos voltam benne, hogy valami rendkívüli esemény részese vagyok. Hogy pontosan minek, azt nem mertem kérdezgetni, de magamban ezzel magyaráztam az év első fagyizását és a délutáni családi kirándulást.
– Általában hova mentek?
– A Somostetőre. Mielőtt útra keltünk, jól megebédeltünk. Bár sosem dúskáltunk az anyagiakban, édesanyám mindig prézlis csirkét varázsolt a krumplipüré mellé a május elsejei asztalra. Fasírtot is sütött, azt csomagolta fel a kiruccanáshoz. Néha a nővére is elkísért minket. Színes abroszt terítettünk a fűre, úgy piknikeztünk. Labdát, tollast is vittünk magunkkal. Főleg apja játszott velem, anyjánál ugyanis már akkoriban jelentkeztek a csontritkulás tünetei. Harmadikos, negyedikes koromtól nem is tudott velünk jönni a zöldbe. Édesapám kalandosabb természetű volt, így vele nem a nyílt téren, az egymást érő takarók között telepedtünk le, hanem az erdőben kerestünk egy tisztást a falatozáshoz.
– A kommunizmus évtizedeiben, úgy tudom, a nagyobb diákokat az iskola illetékesei vezényelték ki a felvonulásra.
– Ezt én is megtapasztaltam, és, hogy őszinte legyek, kevésbé élveztem, mint édesanyámmal a menetelést. Mindig kellett vigyünk magunkkal valamilyen előre meghatározott kelléket, zászlócskát, botot, virágos karikát. Emlékszem, krepp-papírból készítettük otthon a virágokat, amiket aztán dróttal rögzítettünk a karikára. Az egész család besegített, még a nagynéném is. A kész virágokat egy teknőbe gyűjtöttük. Pontosan kétszáz volt. A felvonulásra, persze, előre fel is készítettek az iskolában. Az egyik évben a főpróbán elrontottam egy mozdulatot. Akkora tenyerest kaptam érte, hogy a mai napig bizsergést érzek a kezemben, ha eszembe jut. Később aztán, egyetemistaként, megúsztam a május elsejés protokollt, a tanáraim elnézték nekem, hogy inkább otthon ülök és a közelgő vizsgákra készülök. Délutánonként, persze, kimentünk szórakozni a párommal, akit akkoriban ismertem meg. A Víkendtelep volt a kedvenc helyünk. Hatalmas sorokat álltunk ki a hajóvendéglőnél a három-négy miccsért (sz. m.: csórékolbász), amit egy személy vásárolhatott, de azt a boldog szabadságérzést, ami azokon a napokon mindig úrrá lett rajtam, ez kicsit sem mérsékelte. A csernobili atomerőmű-baleset évében, pár nappal a katasztrófa után is a Víkenden május elsejéztünk, akkor már a lányunk is megvolt. Hatalmas eső kerekedett, és a párom sorban állás közben megázott. Úgy gondolom, ennek köze volt a későbbi egészségi problémáihoz. A nyolcvanas évek vége felé aztán egyre többször töltöttük „fedél alatt” a majálist. Akkoriban jelent meg nálunk a színes tévé és a videó, a féltestvéreméknek pedig mindkettő volt. Rendszerint náluk kötöttünk ki a „munka ünnepén”, hogy órákon át nézzük a magyar krimiket és a lányomnak nagy örömet szerző rajzfilmeket.
– Milyen volt a május elseje a rendszerváltás után?
– Érdekes módon ebből az időszakból nem maradtak emlékeim. Annyit tudok, hogy nem volt több felvonulás. Számomra a május elseje valahogy eggyé vált a többi szabadnappal, hétvégével. De ezt nem negatívumként mondom.
– Ki tudna emelni egyetlen múlt századi május elsejét, ami különlegesebb volt a többinél?
– Nem tudom, pontosan hány éves voltam, de öt-hatnál biztos nem több, amikor a nagynéném vett nekem a Somostetőn egy égszínkék, gázzal töltött léggömböt. Ritkán kaptam ajándékot, anyjáék ugyanis a szerény fizetésükből nem engedhették meg maguknak az ilyen kiadást, így magamon kívül voltam a boldogságtól. Azt hittem, hogy az új lufival ugyanúgy lehet játszani, mint azokkal, amelyeket születésnapomra a szüleim hoztak haza. Mivel senki nem figyelmeztetett, feldobtam, és kitárt karokkal vártam, hogy elkaphassam. A léggömb azonban egyre magasabbra szállt, végül már csak egy apró pont maradt belőle az égen. Nem tudom megfogalmazni, mit éreztem akkor, de felhőtlen május elsejéken és máskor is gyakran eszembe jut. Néha arra gondolok, még mindig ott lebeg láthatatlan magasságokban valahol a somostetői fák fölött.
