Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
1821. május 5-én hunyt el Bonaparte Napóleon, a korzikai elszegényedett kisnemes fiából lett hadvezér, politikus, konzul, majd francia császár. Egy hős, akiről két évszázada könyvek százezrei íródtak, akinek romantikus élete nemzetségeket és nemzeteket ihletett meg.
Amikor, nagyon régen, e sorok írója Párizsba érkezett, hogy ott folytassa orvosi tevékenységét, régi „ismerősére” akadt. Hisz nem volt kis szerencse, hogy kisdiákkorában a vásárhelyi ócskapiacon pár lejért vásárolt könyvét, a Marczali Henrik által szerkesztett A forradalom és Napoleon kora című vaskos kötetet pajtásaival figyelmesen böngészte volt a Bolyai bentlakásban.
Habár a mai republikánus Franciaországban hivatalosan nemigen dicsérik Napóleont, emlékét mindenütt kegyelettel őrzik. Bizony, az ő történelmük a miénk is, hisz európaiak vagyunk, és Napóleon, a legeurópaibb francia államfő megérdemli, hogy része legyen a mi kultúránknak is.
Jóllehet Erdély földjén napóleoni csatákra nem került sor, az általa keltett gyors változásoknak itt is erős visszhangja volt.
A franciák ellen harcoltak az akkori osztrák birodalom erdélyi katonái is 1796–97-ben és 1800-ban Észak-Olaszországban, később Ausztria területén is. E csatákban a franciák 27 éves vezérével szemben kilenc tábornok harcolt, a legtöbbjük életkora 60 év feletti volt.
Az 1796-os hadjáratban többek között a Fehér megyei Alvincon született Alvinczi József (1735–1810) tábornagy volt Bonaparte ellenfele. A tapasztalt generális – az egyedüli magyar katona, aki a Mária Terézia érdemrend mindhárom fokozatát kiérdemelte, és már a hétéves háborúban is dicsőségesen vett részt – bátran védte Bassano várát Bonaparte ellen. De nemsokára Arcole-nál és főleg Rivolinál súlyos vereségeket szenvedett. Azután Teleki Sámuelhez fordult, hogy feleségének menedéket biztosítson… Marosvásárhelyen.
Az 1800. június 18-ai marengói csata volt Bonaparte második olaszországi hadjáratának kulcspontja.
Itt ismét erdélyi származású tábornokkal állt szemben. Michael Benedikt von Melas marsall ugyanis Segesvár mellett született, a Radeln (ma Roade?) nevű faluban. Az ő pályafutása is figyelemre méltó, hiszen többször győzte le a franciákat – amikor azoknak éppen nem Bonaparte parancsolt.
Marengónál a franciák igen nehéz helyzetben voltak. A már 71 éves Melas, akit a többórás csata kifárasztott, úgy látta, nem kockáztat sokat, ha a parancsnokságot egy fiatalabb hadtesttábornoknak adja át. Ez azonban nem bizonyult szerencsés döntésnek, mert az „adjunktus” tétovázott, és az a franciáknak kedvezett. Desaix tábornok friss csapatainak a harctérre érkeztével a franciák döntő előnyre és fényes győzelemre tettek szert.
Bonaparte tisztelte Melast, írt neki, és szép ajándékkal lepte meg: az egyiptomi hadjáratában viselt kardjával – de a történelem nem szól arról, hogy az a legyőzöttet valóban vigasztalta volna…
Ezután a marengói kék kabátja lett Napóleon kedvenc öltönye, végrendeletében is meghagyta, azzal fedjék le holttestét. Amikor 1841-ben, nagy pompa közepette a hamvait Párizsba hozatták, koporsóját a marengói kabátja takarta.
Teleki Sámuel Bécsben és Budán élte a napóleoni időket. Az 1797-es francia győzelmek hírére, melyek általános pánikot keltettek, Budáról az év április 14-én feleségéhez írott levelében jelzi a gróf, hogy „…innét az uraságok, asszonyságok már nagy részben eltakarodtak… szerte széjjel… az ellenség már Grátzig jött, de Te ezt ne beszéld… Holnap Isten segedelmével inditom 12 erdélyi szekereken az egész Bibliothecámot, a te kőnyveiddel és hat kőntősős, két leveles, egy vasládával, a bronzorával egyűtt”.
Így indultak a gróf könyvei a távoli kisváros, Marosvásárhely felé. A francia közmondás: „A quelque chose malheur est bon” (valamire a szerencsétlenség is jó) – ebben az esetben is igaznak bizonyult… és városunknak egy igazi kincs jutott.
Abban az időben a francia hadak parancsnoka nem csak a csatákkal foglalkozott. Fiatal házas volt, nagyon szerelmes, és mindennap írt feleségének, Josephine-nek, sőt még pár napra el is hagyta az olasz frontot, hogy vele lehessen.
A napoleoni eposz húsz évnél kevesebbet tartott.
1815. június 18-án Napóleon császár Waterloonál utolsó csatáját vívta – és vesztette.
Bonaparte Napoleont lehet dicsérni vagy lehet szidni. De ha történelmet írnak, elkerülni halála után 200 évvel sem lehet.
Ilyet Shakespeare sem képzelt, amikor 200 évvel a császár előtt ezt írta:
„A sebhelyes, ünnepelt katona
Ezerszer győzhet, s ha egyszer bukik,
Törlik a hír könyvéből és soha
Nem idézik régi érdemeit.”
(William Shakespeare, XXV. szonett, Szabó Lőrincz fordítása)
Dr. Gidáli Jenő