Kéthetes kirándulás az Atlanti-óceánon (2.)

A következő megállónk a Zöld-foki Köztársaság, Porto Grande. 

Első látásra úgy néz ki, hogy aki elnevezte a szigetet, csúfot akart űzni belőle, mert a fekete és szürke különböző árnyalatain kívül egyéb színt nem lehet látni, pedig a neve szerint zöldet vártunk. Ez már messze van a Karib-tengertől, Afrika partjaitól 570 km-re fekszik, és 10 vulkanikus eredetű sziget alkotja. Valamikor a rabszolgakereskedelem egyik központja volt, 1975-ben függetlenedett Portugáliától. Gazdasága a szolgáltatásokon, illetve turizmuson alapszik. Állítólag Afrika legfejlettebb és legkevésbé korrupt országa. Persze ez magánvélemény, a kalauzunk magánvéleménye, aki biztos nem járt még Marokkóban, és főleg Izraelben. Az átlagjövedelem 105 euró, ami bizony nem sok. Sok ház idegen kézben van, de a helyi házak sem hullámlemezből vannak, mint a Karib-tengeren. 

Öt egyetem van, ezekből egy állami és ingyenes. A főváros Mindanao, a főtere meglepően modern és tiszta. Az esős évszak évi három hónapot tart, de az utóbbi években volt úgy, hogy csak három napig tarott. Száraz, szinte semmi növényt nem lehet látni. Egy-egy pálma és számomra ismeretlen fa meg bokor feltűnik, de árnyékot egyik sem ad. A termékek 90%-a behozatalból származik.

A zöld-fokiak tapasztalatcserére mehettek volna a navajo indiánokhoz, hogy hogyan lehet szinte víz nélkül kukoricát termeszteni, de nem valószínű, hogy hallottak egymásról. Arról, hogy a Monument Walley és környéke szebb színű és kellemesebb alakzatú, a navajo indiánok nem tehetnek. De arról, hogy a navajo települések tisztábbak, rendezettebbek, és hogy tilos a szeszes ital árusítása és fogyasztása, az az ő szorgalmukról, bölcsességükről tanúskodik. Ne essék félreértés, nem a színek, hanem a szorgalom mellett kardoskodom, mert mindkét nép olyan körülmények között lakik, hogy nehezen elképzelhető mostohább.

Jó három óra alatt körbeautóztuk a szigetet, a főtér kimondottan modern volt, egy szállodával és vendéglővel, meg egy sor pálmafával. Ezenkívül sok fa, növény nem volt a szigeten, egy-egy kaktusz kivételével. Egy helyen láttunk egy zöldségeskertet, egy másik helyen pedig egy elég satnya kecskenyájat. A hegy tetejéről lehangoló volt az elénk terülő szürkésfekete kép egy-egy házzal. A hegy túlsó oldalán szép tengerpart volt, fehér homokkal, de odébb a dombok ott is feketék voltak. Egypár csinos ház van, de, mint kiderült, külföldiek építették. A kellemes, szép óceánvízben senki sem fürdik, állítólag a cápák is szeretik.

Egy rövid, pár órás látogatás alatt lehetetlen megismerni egy országot, esetleg bepillantást lehet nyerni az ottani világba. Egy biztos, a zöld- fokiakat nem áldotta meg a természet könnyű életkörülményekkel, de ahogy e rövid látogatás alatt láttuk, igyekeznek megtenni, amit lehet, hogy élhetővé tegyék a szigetet.

Innen északkeletre indulunk, a következő, utolsó előtti megállónk a Kanári-szigetekhez tartozó Las Palmas de Gran Canaria. A Kanári- szigetek hét fő vulkanikus szigetből áll az Atlanti-óceán keleti részén, és Spanyolországhoz tartozik. Jelentős turisztikai központ, és annak ellenére, hogy vulkanikus eredetű, a gyakori esőzések, illetve földrajzi helyzete okán dús, buja a növényzet a szigeteken. 

Gran Canaria a Kanári-szigetek harmadik legnagyobb szigete, éghajlata mérsékelt, átlaghőmérséklete 21 C-fok. Fővárosa Las Palmas, a sziget északkeleti részén fekszik.

Látnivaló sok van, néhány óra alatt még autóval sem lehet az egészet szigetet bejárni. A kalauzunkra bíztuk, hogy vigyen el pár jellemző helyre. 

A sziget északi részén kezdtük egy Firgas nevű helységben, mely híres a szénsavas ásványvíz kitermeléséről. 1988-ban, a forrás 500 éves fennállásának megünneplésére egy mutatós vízesést építettek, neve Paseo de Gran Canaria, melynek mindkét oldalát a sziget megyéi címereinek csempéi díszítik. Alattuk pedig egy-egy megfelelően díszített csempepad. Szép, turistacsalogató látvány, de sok helybéli is megnézi.

Nem messze innen, még mielőtt megérkeznénk Arucas városába, már lehet látni az impozáns, neogótikus stílusban épített San Juan-templomot. Manual Vega March tervezte, aki turistakalauzunk szerint Gaudi tanítványa volt, a templom 1909-ben épült. Sok volt a látogató, de valamilyen okból a templom zárva volt, nem lehetett megnézni.

Innen indulunk az utolsó megállónkhoz fel a hegy tetejére. Sofőrünk bizony kell kapkodja a kormányt, a kilátás egyre szebb, a növényzet dús, és lassan megérkezünk a Teror nevű helységbe. Igyekezett elmagyarázni hogy miért ez a neve. A Kanári-szigeteken ez egy szent hely, mivel Szűz Mária 1451-ben állítólag megjelent egy fenyőfa tetején. Kellemes, dimbes-dombos régi település, ahol megmaradtak a régi tradicionális üzletek, vendéglők. Persze azért vannak turistacsalogató üzletek is, mert az hoz valami pénzt a házhoz. Kellemes benyomást keltett udvarias, segítőkész lakóival, mint az egész sziget.

Utolsó megállónk a Santa Cruz de Tenerife sziget, itt azonban már nincs időnk, energiánk várost nézni, csak egy vacsorára megyünk ki a szállodából. Két hét alatt ez a második alkalom, hogy magyar szót hallunk. Először a hajón  egy floridai hölgy beszélt magyarul, ezek pedig békéscsabaiak voltak. Bizony jól szétszóródtunk.