Kéthetes kirándulás az Atlanti-óceánon

Indulás Miamiból, az útvonal: Jost Van Dyke szigete, Roseau (a Dominikai Közösség fővárosa), Bridgetown (Barbados fővárosa), Zöld-foki Köztársaság – Porto Grande (Cape Verde) öböl, Las Palmas de Gran Canaria (Kanári-szigetek) és érkezés Santa Cruz de Tenerifébe (város, Spanyolország).

Hajónk, a Sirena, az Oceania társaság egy kisebb hajója 610 vendég és 400 fős személyzet befogadására volt tervezve. Mint érdekesség: a személyzetet 54 különböző ajkú egyénből verbuválták, és meglepően békésen kijöttek egymással a szűk térben. Sok politikus tanulhatna tőlük. 

Az árban benne van a teljes ellátás, valamint a repülőjegy ára is. Persze nem muszáj megvenni a repülőjegyet, de az ár jó, és ha a repülő véletlenül késik, a hajótársaság gondoskodik róla, hogy elérjük a hajót. Ami nincs az árban, az a szeszes ital, de hát az ajándék üveg bort is, amivel köszöntenek, a személyzetnek adjuk, mert mi nem iszunk alkoholt, megittam a részem fiatal koromban, koncentrált formában.

Úgy néz ki, jó hajótársaságot választottunk, mert az volt a mottója, hogy „Piros a paradicsom, nem sárga, a hajónk mindig előre megy, nem hátra”. Nem másért, de a kabinunk a pont kapitány vezérlőszobája alatt volt, és így mindig arra néztünk, amerre megyünk. Nem szerettem volna azt nézni, ahonnan jövünk. 

Kezdetben nem gondoltam volna, hogy még egy hajóútra elmerészkedünk, de mind az ár, mind az útvonal nagyon csalogató volt, így tehát feliratkoztunk. A hajótársaságot ismertük, megbízható, jó szolgáltatásokkal rendelkezik. Tehát lassan, nyugodtan, a mi ritmusunknak megfelelően. Hogy miért nem gondoltam hajókázásra kezdetben? Nagyon egyszerű. A 80 évemmel meg a sétapálcámmal nem gondoltam, hogy ez az egyik legmegfelelőbb foglalkozás. No meg hogy 100 méteren egy virgonc teknőc valószínűleg elhagy. De, mint utólag kiderült, nem rívok ki a társaságból, mert legalább 10-en vannak tolószékkel, és ránézésre nem egynek minden lelkiismeret-furdalás nélkül adtam volna legalább 120 kg-ot. Nem ez az átlag fogadott hazámban, de nem is szégyen, tehát nem én voltam a leglassúbb.

Az első három sziget a Karib-tenger keleti részén a Szélcsendes-szigetek között található, ahova mindig szívesen megyünk. Aránylag közel van, és úgy vagyok az óceánnal, mint Petőfi a hegyekkel, a trópus teljesen más. A kék és zöld különböző árnyalataiban játszó víz, a kék égen a fehér felhők felejthetetlen élményt nyújtanak, legalábbis számomra. És ezzel a kép még nem teljes, még hozzá kell adni az itt élő népeket, akik nem gazdagok, de ez egy cseppet sem izgatja őket. A természet megjutalmazta őket, az éghajlat kellemes, a minimális ruházat elég, hullámlemez lakásban is lehet lakni, persze vannak kivételek is, az óceán közel van és halban gazdag, nincs miért tolakodni, sorba állni a munkáért. A jókedv és a mosoly fontosabb, és ez ragadós. Legalábbis eddigi útjainkon ezt tapasztaltuk.

Mint később kiderül, utolsó három megállónk teljesen más, a szigetek vulkanikus eredetűek, a csapadék függvényében egyre kopárabbak, és az Atlanti-óceán sem annyira látványos. 

Első megállónk Jost Van Dyke, a Brit Virgin-szigetek legkisebb szigete, mérete hozzávetőleg 6x2 km. A Kis-Antillákon belül a Szélcsendes-szigetek csoportjába tartozik. Állítólag egy holland kalózról, Joost von Dyke-ról nevezték el. A víz sekély, hajónk nem tud kikötni, így mentőcsónakokkal visznek partra, ami kiábrándító. Egy-egy lerobbant rozoga épület, egy bódé unottan kínálja áruját, s a göröngyös úton vár az autóbuszunk, hogy pár km-rel odébb vigyen a homokos óceánpartra. Sok tennivaló nincs a szigeten, azon kívül, hogy csodáljuk a természetet, sétálunk a közeli öbölben, esetleg megkóstoljuk a helyi ínyencségeket. A közeli dombon házak sokasága néz az óceánra, és várja a látogatókat. Előttünk a homokos óceánpart, néhány vitorlás tarkítja a kilátást.

Türkizkék víz, fehér homok, pálmák, kellemes, megnyugtató, bárhol el lehetne képzelni. Megvásároljuk a megszokott T-shirteket az unokáknak, megmártjuk magunkat az óceánban, és irány a következő úti cél.

Második megállónk Roseau, a Dominikai Közösség fővárosa és egyben legnagyobb városa, mintegy 16.000 lakossal. Neve vasárnapot jelent, a Kis-Antillák szigetívében terül el, a Szél felőli szigetek legészakibbjaként. Vulkanikus eredetű sziget, felszíne változatos, hegyoldalai meredekek, völgyei szűkek. Sok az autó, és mintegy 365 patakot tartanak számon, itt található egy állandó forrásban lévő tó (Boiling Lake), mely a természeti világörökség része. A szigetlakók többsége afrikai eredetű fekete, az ország hivatalos nyelve az angol, de a mindennapi élet nyelve a kreol. Dominika fővárosa, Roseau a sziget délnyugati partján fekszik, éghajlata trópusi. Az utak nagy része, legalábbis ahol mi jártunk, kevéssé forgalmas, és jól megtornáztatta a vesénket, de túléltük. Egy Bongo nevű gyógyfürdőt látogattunk meg, én, a kis naiv, gondoltam, segíteni fog, de nem első alkalommal tévedtem. Jó meleg vize volt, de rajtunk, turistákon kívül senki sem volt ott, és mint kiderült, egy cseppet sem volt jobb hatása, mint az otthoni meleg fürdőmnek. Azzal a különbséggel, hogy még öltözője sem volt, igaz, adtak egy ingyenes hűsítőt.

Harmadik megállónk Bridgetown, Barbados fővárosa. Barbados a Kis-Antillák legkeletibb szigete. Lakosai afrikai eredetűek, jelentős turisztikai központ. Bridgetown a sziget délnyugati részén található, sűrűn lakott, keresett turistahely.

Hivatalos vallása az anglikán, több mint 300 temploma van, és mindenik mellett egy, de inkább két, rumot árusító kocsma is található. A feleségek a férjek helyett is imádkoznak, amíg a férjek a feleségek helyett is igyekeznek jobb kedvre derülni egy pohár rum mellett. Jelenleg is legalább 30.000-rel több nő van a szigeten, mint férfi, a Panama-csatorna építésekor rengeteg férfi ment el szerencsét próbálni, de annál kevesebb tért vissza. Az egészségügyi ellátás és az oktatás ingyenes. Felülete dimbes-dombos, útjai kanyargósak, s a gödrös, rázós utakat kevésbé használt utaknak nevezik.

A sziget lakói még karib standard szerint is vidámak, jókedvűek. A cukornádültetvényeik tradicionálisak; a nád egyik fontos felhasználási módja a rumgyártás.

Igaz, hogy a rumgyártás nem az utolsó technológia szerint történik, de kit érdekel, hogy a munkavédelmi előírásokat nem tartják be, a tapasztalat a lényeges, és az megvan, a rum jó, kóstolni is adtak egy gyűszűnyit. A reklám az megvan, baleset régen nem volt, legalábbis hivatalosan, a termék keresett, és ezzel a kérdés le van zárva.

Mint általában, most is meglepett, egyesek mennyire hiszékenyek, hogy esetleg nyerni tudnak, ha a termelőnél vásárolják meg az árut. Lehet, hogy valamit nyernek, de szerintem ez elenyésző, nem éri meg a sorban állást, mert mindig bepaliznak jó pár embert, aki aztán végigcipeli a jó vásárt. Hát itt is így történt.

(Folytatjuk)

Fodor Lajos