Két hét Délkelet-Ázsiában

(Folytatás március 27-i lapszámunkból)

A Vat Plai Laem, akárcsak az előbbi Vat Phra Yai, egy modern buddhista templom, közel is vannak egymáshoz. Nekem élénk színei miatt a legjobban ez tetszett az összes pagoda közül. Sétáltunk a két pagoda között, s habár meleg volt, egy kis szellő mégis lengedezett, és a látvány csodálatos volt. 

Utolsó megállónk a Vat Kunaram pagoda, itt egy szerzetes ülő holtteste van kiállítva. Elég szokatlan ilyen meleg és párás környezetben, főleg bebalzsamozatlanul. A hívők annak tulajdonítják, hogy épen megmaradt, hogy szent volt, és mint ilyent a helyiek látogatják. Átellenben pedig a terrakottapagoda, thaiföldi mércével lehangolóan egyszínű.

Laem Chabang (Bangkok – Ayutthaya), Thaiföld

Lém Csabang (ang.: Laem Chabang) Thaiföld legnagyobb kikötője, de sok látnivaló nincs a közelben, így hát indultunk Bangkok, illetve Ajutthaja (Ayutthaya) felé. Az út végig aszfaltos, de persze ez nem jelent semmit, mert olyan hullámos, hogy szinte tengeri betegséget kaptunk a háromórás út alatt. A tisztaságot itt is más mércével mérik, mint mondjuk Szingapúrban. Turistakalauzunk szerint sokat fejlődtek az utóbbi 30 évben, de bizony még hosszú az út addig, hogy tiszták legyenek. 

A thaiföldiek nagyon érzékenyek a viselkedésre, a szóbeli összetűzést igyekeznek elkerülni. Mikor találkoznak, összeteszik a kezüket, mintha imádkoznának, és egy kis meghajlással üdvözlik egymást.  Az összetett kéz magassága is jelentős, minél rangosabb az, akit üdvözlünk, annál magasabban tartjuk. A fej a legnemesebb testrész, és mint olyan, nagy illetlenség megérinteni, mint ahogy a hátba veregetés is illetlenség. A láb a legalsóbbrendű testrész, ezért nem illik senki felé mutatni vele. A legnagyobb tiszteletnek az ország uralkodója, illetve Buddha örvend. Egy Buddha-szobrot nem illik megérinteni vagy jelenlétében tiszteletlenül viselkedni. Beszéd közben a hangot felemelni is nagy illetlenségnek számít.

Ez az egyetlen délkelet-ázsiai ország, mely nem vált egy nyugat-európai nagyhatalom gyarmatává, hivatalos neve Thaiföldi Királyság, az államforma pedig alkotmányos monarchia.

Az ország 95%-a buddhista, 4,3%-a muzulmán, a többi pedig keresztény.

Ajutthajában elsőnek V. Ráma király nyári palotájába indultunk. Ez rendezett, tiszta, akárcsak a többi turisták által látogatott hely, melyeket meglátogattunk. Úgy látszik, azt már megszokták, hogy a turizmus pénzt hoz a házhoz, és a látogatók szeretik a tisztaságot. A palotát tulajdonképpen V. Ráma egyik ágyasának kedvére, emlékére építtette. Szépen rendezett gyep, jellegzetesen élénk színű épületek, a park végén pedig egy kínai jellegű épület áll. Ezt állítólag a király egykori kínai adószedője építette hálából, miután visszatért Kínába. Jogosan felmerül a kérdés, hogy vajon honnan is volt ennyi pénze, ha a beszedett adót beszolgáltatta uralkodójának. 

Thaiföldet valamikor Sziámnak hívták, de ez inkább egy tájegységet határoz meg. Vannak sziámi macskák meg kutyák, de az itt élők mindig thaiföldinek nevezték magukat, soha nem sziáminak. Szerencsére tél van, csak 38 C-fok, de a nedvesség 96-98%-os. Mindenünk ragad hozzánk, és egy idő után lélegzeni is egyre nehezebb.

A nyári palota után ebédeltünk, és máris indultunk mai végcélunk, a Vat Csaivattha-naram (Wat Chaiwatthanaram) romjaihoz. Állítólag az Angkor vat (Nyugaton: Angkor Wat) replikája, és az 1400-as években építették, mikor Ajutthaja még Sziám fővárosa volt. A burmaiak 1767-ben elfoglalták, felégették, és utána már soha nem építették újjá. Jelenleg a világörökség része. A romok között egy régi Buddha-fejet banyánfagyökerek vesznek közre, és csak leguggolva illik fényképezni, Buddha iránti tiszteletből. Sétáltunk a romok között, valamikor egyedülálló lehetett, de az idő múlása megtette a magáét. Így is érdekes, egyéni. 

Egy rövid, negyedórás „lovaglás” következett elefántháton. Lehet, hogy érdekes, de kellemesnek nem mondható. Már a kezdet sem volt valami biztató, egy létraszerűségről ráülni az elefánt hátára helyezett székre. Persze közben az elefántnak nem mondták, hogy ne mozogjon, és semmi nincs, amibe fogózkodni lehetne. És amikor az elefánt megindul, a szék mozog előre, hátra meg oldalra is, és továbbra sem lehet semmibe sem megkapaszkodni. Valószínűleg maharadzsának kell születni, hogy ezt kellemesnek lehessen nevezni. Szerencsére nem tart soká, és ha nem is volt kellemes, lehet dicsekedni vele, hogy elefánton ültünk.

Innen kétórás út következett vissza Bangkokba, a Sheraton szállodába. Este előadás a Sala Rim Naam vendéglőben, majd 10 óra után a jól megérdemelt pihenés következett. Az ágy kényelmes, szép a kilátás a Csaophraja (Chao Praia) folyóra, ahol a hajóforgalom egy része zajlik.

Másnap reggel, egy kiadós reggeli után hajótúrára indulunk a Csaophraja folyón. Hajónak hívják ezt a bizonyos helyi járgányt, keskeny, egy székről kell beszállni, és jobban kell egyensúlyozni, mint ahogy én tudok, mert a csónak inog a vízen. Szerencsére bejutottam minden baleset nélkül. A folyó piszkos, a szennyvizek egy része ide ömlik, de emellett lehet látni műanyag doboztól mindent. Ennek ellenére sok helyi ezt a vizet használja mosdani, mosogatni, állítólag a szervezetük már megszokta a helyi bacilusokat. 

Csónakunkról balra látszik a Vat Arun ismert épülete, sajnos tatarozzák, sok az állvány körülötte. A hajnal templomának is nevezik, lévén hogy a hindu Aruna istennő tiszteletére épült.

(Folytatjuk)