Ha az ember egyszer jegyzetírásra adja a fejét, éspedig rendszeresre, akkor ember legyen a talpán/fején. Mindig kell valami érdekeset találni, ami az olvasót ébren tartja.
Ha az ember egyszer jegyzetírásra adja a fejét, éspedig rendszeresre, akkor ember legyen a talpán/fején. Mindig kell valami érdekeset találni, ami az olvasót ébren tartja. Fölébreszti, felidegesíti, mélyen vagy sekélyesebben megrázza, elszomorítja, felvidámítja, elandalítja, megelégedéssel tölti el – a „na ugye megmondtam” röviden felvillantott dicséretre készteti. Így két hosszabb szabadnapsorozat között az aktív keresőket arra serkenti, hogy jobban teljesítsenek, hogy máris tervezzék a következő kiruccanást, a nyugdíjast, hogy kikocogjon a természetbe, ne az üzletek körül csellengjen. Győzelmet sugall neki a parkban a sakkozók tömbház körüli versenyén, olyan cselt vet be, amelyről nem is sejtette eddig, hogy megvan neki, benne rejlett a tudat egyik titkos zsebében, az ügyes a rutin fölé tud emelkedni. A társaságokat, hogy scrable-ben új, meghökkentő, de mégis valóságos szavakat alkossanak, amellyel minden lehetséges bónuszpontból a legtöbbet elhódítják. Az általam használt idegen szót meg sem kellene magyaráznom, olyan angolszász játék, melyben egy táblán, kockahálóban szavakat kell kirakni valahogy úgy, ahogy a keresztrejtvényt is készítik a nagymenők. Mondják, hogy régebben a költők mellékfoglalkozása, különkeresete volt a keresztrejtvénygyártás, tekintve, hogy ők ismerik a legtöbb szót általában, és teljesen eszement betűtorlódásból is megtalálják a kivezető utat, amit még ráadásul megfejelnek egy félrevezető, cseles meghatározással, hogy ember legyen a fején, aki feltöri.
Én is ismertem egy keresztrejtvény-kisiparost, aki rendszeres és alapos felhasználója volt a Teleki téka kézikönyvtárának, megszállottan töltögette ki a betűkockákat, és olykor segítséget kért egy elmés meghatározáshoz. Szegény ördög, elhagyatva, talán erőszakos halállal halt meg. Nem azért, mert Piros bácsi nem tudta megoldani a ruggyanta ismertebb nevét.
Vagy arra biztatja az embert a jegyzetíró – remélve, hogy ott majd talál magának valami megírásra méltót, hiszen a játéktéren mindig történik valami, ott nyüzsög az élet, a jövő nagy légtornászai itt mutatják be tudásukat a félelmetes homokozóban, a csúszdán és halállengésben a hintán –, hogy eredjen útnak gyerekeivel, unokáival a játszótérre, szóba elegyedhet más hasonló sorsú/korú/nemű/állagú kísérőkkel, kicserélhetik tapasztalataikat a gyermekidomítás terén: hogyan kell leszoktatni számos rossz beidegződésről, mit nem eszik a gyermek, mennyit se, mikor, mit is adjunk be neki, hogy sikerüljenek az esti lefektetési manőverek és a reggeli fölveretések, minek árán elhurcolhatjuk őket a bölcsibe, az oviba vagy az elemibe.
A jó jegyzet inspratív. A merészebb, dühösebb, álnév mögé bújó olvasó tollat ragad, gépéhez ül, válaszol, odamond, kiönti lelkét, a facebookon lájkol ugyan, de hozzátesz valamit, amire a jegyzetíró elfelejtett gondolni, szándékosan elhallgatta, megmásította a napnál is fényesebb igazságot, ő szolgáltat végre elégtételt azoknak az ártatlanoknak, jóknak, bátraknak, lerántja a leplet a gazfickókról. Majd ő megmutatja stb. Ekkor éri el a jegyzetíró a célját, hiszen szövege mellett nem maradt egytucatnyi vagy akár csak harmadfél ember is közömbös, bamba, nem csapta össze unalmában/mérgében az újságot, nem keres más olvasnivalót a digitális éterben.
Vagy megbeszéli társaságban is, amennyiben van társasága. És ha nem akad egy nagyképű, aki rögtön rászól: olvastuk, mama, és mindjárt azzal hozakodik elő, hogy ő mit látott a tévében, mit olvasott a svéd mondén sajtóban vagy egy szingaléz internetes portálon, amit a kínai elvtársak letiltottak, mert külső szélsőséges erők forradalmi összeesküvésnek ítélték a hímtagnövelő szerek és párttagcsökkentő drogok fogyasztására biztató reklámokat és televíziós vásárlási felhívásokat.
