Keresztényként a színpadon

Tarjányi Krisztina égi iránytűi

Tarjányi Krisztina Irma színésznő útkeresése és Istennel való találkozása az útkereszteződéseknél – talán így lehetne összefoglalni a szeptember 15–20. között zajlott Ő az út! ifjúsági keresztény fesztivál második estéjének legmeghatározóbb mozzanatát. A marosvásárhelyi G. Café telt házas közönsége 16-án, kedd délután egy művészi pálya körvonalazódásáról, valamint az ösztönösségében égi üzenetek befogadására alkalmas lélek istenhitének megszületéséről és megerősödéséről hallgathatott meg egy mélységekkel és magasságokkal teli történetet. 

A csíkszeredai születésű színésznő elsőként azt az emóciókkal teli életpillanatot idézte fel, amikor 2000. május 6-án, a 18. születésnapján a színművészeti egyetem első felvételi előkészítőjére igyekezett. Mivel túl korán ért volna oda, visszafordult, és a közeli McDonald’s-ban vett magának egy csirkés menüt.

– Egész életemben csóró voltam, de néha megadtam a módját. (…) Ez a csóróság nagyon sok mindenre jó volt, például néhány csodára az életemben – hangzott el az est egyik legfontosabb következtetése, aztán a színésznő lépett egy nagyot hátrafelé az időben. Felidézte, hogy nyolcadikos korában a magyar és a biológia szakos tanárnője azon vitatkozott, hogy színésznő lesz-e belőle vagy orvos. A biológia–kémia osztályban töltött középiskolás évek alatt aztán hamar rájött arra, milyen jó dolog, hogy az embernek vannak korlátai. Egy ilyen korlátnak köszönhette, hogy tizenkettedikben a kémiatanárnője a versmondásáért zárta le kilencesre kémiából. 

– Végül gyógytornász lettem, aztán színész. Egészen pontosan: gyógytornász, keresztény, aztán színész – sorolta Tarjányi Krisztina élete meghatározó állomásait, majd újra az előzményekről mesélt.

– Folyamatos dilemmája volt az életemnek, hogy felvételizzek-e a színire vagy ne, orvosira vagy gyógytornára menjek-e. Később a másik dilemma: egy keresztény hogyan lesz színész? 

„Kövess engem!”

Tarjányi Krisztina másodéves volt a nagyváradi Testnevelési Egyetem gyógytorna szakán, és a helyi színitanodába is járt, amikor a váradi színház egyik rendezője felkérte egy tehetséges táncoslány szerepének eljátszására. Ekkor kezdett el motoszkálni benne a színművészetire való felvételizés gondolata, amire egyébként mások is biztatták. 

– Fel-alá járkáltam a lakásban, egyik cigarettát gyújtottam a másik után. Terka barátnőm, aki ezt végignézte, egyik nap azt mondta: „nem szeretnék beleszólni ebbe a ködbe, ami körülvesz, de a figyelmedbe szeretném ajánlani a Szentírást”. 

Krisztina hárítani próbálta az ötletet, végül azonban mégis kézbe vette a Bibliát, és az igerész, amivel ekkor találkozott, megerősítette a színészi pálya felé való elindulásban. 

Ugyanez a barátnő csalta el egy kolozsvári lelkigyakorlatra, amiből a későbbi színésznőnek két pillanat maradt meg az emlékezetében: az, amikor a pap hosszan ránézett, és az, amikor megtért.

– Szentmisén a pap bácsi felmutatta Krisztus testét. És ott, abban a pillanatban egészen világosan és mélyen a szívemben hallottam: „Kövess engem!” – idézte fel Krisztina élete talán legmeghatározóbb momentumát. Istenélményét Dsida Jenő Ad Deum, qui laetificat iuventutem meam című versével illusztrálta, majd tovább mesélt.

– Napokig nem aludtam, vagyis félálomban voltam. A feje tetejére állt a világom, mert egyszer csak rájöttem, hogy Isten, akiről vallásórán tanultam, és akivel kapcsolatban mindenféle illemszabályok voltak, él. Él, hiszen beszél, hozzám beszél. Egy egészen új élet kezdődött el a számomra. Cseberből vederbe estem, mert míg korábban azt kellett eldöntenem, hogy gyógytornász leszek-e vagy színész, most azt, hogy keresztény vagy színész. Arra gondoltam, ha már beszélő viszonyban vagyok Istennel, akkor megkérdezem Tőle. 

Mivel nem érkezett konkrét válasz, az az ötlete támadt, hogy írja be a Google keresőrendszerbe angolul, hogy „keresztény előadóművészek közössége”. Kiderült, hogy van ilyen. 

Ötvenbanisba rejtett válasz

– Ekkor kezdtem először „bizniszelni” Istennel – folytatódott az öniróniában és humorban bővelkedő történetmesélés. Krisztina emlékeztette a Teremtőt a színészi pálya megvalósulásához szükséges feltételekre: ha ezt Ő is szeretné, akkor először is sikerülnie kell a felvételinek, másodszor pénz kell, hiszen második egyetemről lévén szó, csak tandíjköteles helyre nyerhet felvételt. Szavai meghallgatásra találtak, az államvizsga után, szakképzett gyógytornászként ugyanis munkát talált, és „meglepően” sok pénz keresett. Így nemcsak bejutott a színire, de az első tandíjrészletet és az első havi albérletet is ki tudta fizetni. A pénz azonban elfogyott, Krisztina pedig újra odaállt a Jóisten elé, és egyezkedés helyett így szólt hozzá:

– Ezt Te nem akarod, ugye? Akkor én bízom abban, aki Te vagy, Istenem, akivel én találkoztam, és akiről tudom, hogy mélységesen jó. Bízom a hűségedben.

Ezután következett az újabb csodasorozat, aminek az első momentuma egy zsebben talált ötvenbanis volt. Ez az aprópénz elég volt arra, hogy tíz percet eltölthessen egy internetkávézóban, ahol az elektronikus postaládáját megnyitva egy 650 dolláros amerikai ösztöndíjról szóló értesítés jött szembe vele, válaszként a korábban írt, támogatáskérő levelei egyikére. Másnap egy évfolyamtársánál is megnézte az e-mailjeit. Ekkor az ausztrál magyar kisebbség üzenete várta egy karácsonyi gyűjtésről, aminek eredményeként 400 ausztrál dollárt utalhattak át neki. Ezzel teljes mértékben megvolt a tanulmányai folytatásához szükséges összeg.

– Elképesztő mérföldkő volt ez az életemben. Soha, de soha senki nem tudja elvenni tőlem, hogy Isten azt mondta nekem: legyek színésznő – járta át a teret a művésznő bizonyságtétele. A megvilágosodás eufóriáját azonban idővel hullámvölgy követte. 

Megtorpanás és újabb lendület

– Másodéves voltam, amikor abba a helyzetbe kerültem, hogy álltam a színpadon, és azt éreztem: minden rossz. 

A kiégésszerű lelkiállapot megtapasztalásában több körülmény szerepet játszott: az évfolyamtársak közömbössége éppúgy, mint a tanári dicséretek. Krisztina ezekkel a szavakkal fordult újra az Úrhoz:

– Istenem, te nem gondolhatod komolyan, hogy az a szakmám, hogy a sérüléseimbe beledöfök egy hatalmas kést, és elkezdem forgatni, hogy a megfelelő pillanatban a megfelelő könnycsepp kicsorduljon, hogy aztán tapsot kapjak.

Végül „az asztalos is megvágja a kezét, nem?” gondolatba kapaszkodva ezen az állapoton is sikerült átlendülnie. Évekkel később, 2016-ban az első egyéni műsorában, ami egy párbeszéd Jézus anyjával, elhangzott egy mondat, ami összegezte a színésznő mögött húzódó utat: „Gondold csak el, mi lett volna belőlem, ha másképp gondolom, ha mást szerettem volna, nem az Istent”. 

A színművészeti egyetem elvégzését egy „szakmai öngyilkosság” követte, a színpad helyett Amerikát választotta. Ott hallott először a keresztény művészek szervezte magyarországi Crescendo Nyári Akadémiáról.

– Ebben csak az az érdekes, hogy Isten akkor már tudta, hogy 2017-ben én leszek ennek a főszervezője, a jövendőbeli férjem pedig a művészeti igazgatója – vonta le a következtetést a színésznő, aki előadásaival az Úr jóságába vetett hitet erősíti hallgatóságában. Ezt igazolja annak az asszonynak a példája is, aki egy ilyen egyéni est után odament a művésznőhöz, és elmondta neki, hogy most értette meg: Isten megbocsátotta neki az abortuszt, ami miatt hosszú időn át vádolta magát.

„Ahogy Jézus megállt…” 

– Isten szívében semmiféle szakadék nincs, hiszen Ő a legnagyobb történetmesélő. Gondoljatok Jézusra. Jézustól megtanultam, hogy ne egy sérülésbe vágott tőr forgatásával jöjjön könnycsepp a szemembe, hanem valahogy úgy, ahogy Jézus megáll Lázár sírjánál. Tudja, hogy fel fogja őt támasztani, és mégis megáll sírni. De az ő mozgatórugója nem a sírás, hanem valami egészen más: a szeretet – mondta ki a színésznő az est talán legfontosabb gondolatát.

A továbbiakban Tarjányi Krisztina az amerikai időszak utáni remeteségéről mesélt, amikor egy hegytetőre elvonulva végigolvasta a Szentírást. Ekkor kapott felkérést egy vágyott és egy kevésbé kívánt szerep eljátszására. Visszautasította a lehetőséget, bár a Teremtő megengedte volna neki, hogy megszakítsa a közelében megtalált, külvilágtól sértetlen harmóniát. Ez volt Tarjányi Krisztina életének az a pár hete, amikor igazán sikerült megbékélnie önmagával. 

– Isten legnagyobb ajándéka az, hogy küld egy személyt – vezette fel a színésznő a későbbiekben pályatársával, a hozzá hasonlóan „imádkozós fajta” Varga Enikővel való barátságának történetét. A pandémia alatt született közös műsoruk Lackfi János Hinták című művéből, az est végén ebből adtak hallgatóságuknak lelki kóstolót.