Kereszt és feltámadás, törvény és evangélium – egy reformátori ikonográfiai program

CRUX sola est nostra theologia – a kereszt egyedül a mi teológiánk, mondja Luther. Erre és Pál apostol igehirdetésén alapuló más, hasonló kicsengésű kijelentésére épül Luther keresztteológiája. De Luther maga sem szándékozott a kereszt eseményét a feltámadás eseménye ellenében hangsúlyozni. A húsvét és nagypéntek számára is szétválaszthatatlanul összetartoznak, ő sem tud a keresztről a feltámadás nélkül szólni. Ha látszólag a hangsúly a keresztre, illetve Krisztus áldozatáért ingyen kegyelemből remélt megigazulásra tevődik is, ez nincs ellentmondásban a feltámadás teológiájával, hanem éppen afelől nyer igazi értelmet. Luther Márton jó pedagógiai érzékére vall és az evangélium mindenáron való terjesztésének igyekezetét példázza az a tény, hogy a reformátor nemcsak igehirdetésekben, teológiai vitairatokban terjesztette az evangéliumot, hanem egyszerűen megfogalmazott katekizmus és a nép számára talán könnyebben érthető énekszövegek írásával is. Bár nem maga Luther ragadott festővásznat, és nem ő nyúlt ecsethez, de id. Lucas Cranach neves festő munkáin keresztül a képi szemléltetés módszerével is terjedtek Luther tanai. A wittenbergi reformátor megigazulástanának tolmácsolásaként születtek a Megigazulásképek néven is ismert festmények, metszetek. Ezeken a festményeken általában egy hatalmas fa választja ketté függőlegesen a teret. A fát egyik oldalán élő, zöldellő ágak borítják, másik oldalán viszont halott, kiszáradt ágak merednek a szemlélő felé. Minden kép szerkezete hasonló. Az egyik oldalon ószövetségi jeleneteket ábrázoltak: a tudás fájával, a bűnbeesés történetével, a paradicsomból való kiűzetés, a törvényadás és a Mózes által a pusztában egy rúdra felemelt kígyó történetével. A képet uraló fa zöld oldalán újszövetségi történeteket jelenített meg Cranach: az angyali üdvözletet, Krisztus születésének történetét, majd a keresztre feszítés és Krisztus feltámadásának jeleneteit. Azokat a képeket, melyeket a vázolt szerkesztés szerint készítettek el, a szerkezetből adódóan Ó- és Újszövetség, Törvény és kegyelem vagy Törvény és evangélium címen említik. Lényegükben Luther keresztteológiájának és feltámadásteológiájának képi tipologikus megjelenítései.

A weimari templom szárnyas oltárának középtábláján látható festmény összefoglalását adja a Cranach-műhely azon munkáinak, melyekkel a lutheri tanokat képi allegóriákban megjelenítette. A festmény Luther halála után hét évvel készült. Maga Lucas Cranach sem érte meg a mű felállítását a templomban, hanem azt fia, ifj. Lucas Cranach fejezte be. A típushoz tartozó addigi munkákhoz viszonyítva a legszembeötlőbb különbség, hogy ennek az alkotásnak a középpontjában nem a tudás fája és az élet fája látható, hanem annak helyét a nagypénteki kereszt foglalta el. További különbség a többi hasonló képhez viszonyítva, hogy itt az ószövetségi jelenetek háttérbe szorulnak. A teret kettéosztó kereszt bal oldalán a halál felett és a Sátán felett győzedelmeskedő feltámadott Krisztust jelenítette meg a festő: a Feltámadott egy halált jelképező emberi csontvázon és egy Sátánt jelképező vadállaton (sárkány) taposva egy lándzsával határozott mozdulattal semmisíti meg ezeket. Az ellentétes oldalon maga Luther Márton és id. Lucas Cranach alakja látható, amint figyelmüket a mellettük álló Keresztelő János éppen a megfeszítettre irányítja. Vallomásszerű jelképes mozzanat, hogy a megfeszített Krisztus oldalából kicsorduló vérsugár, ami más festményen a bűnös Ádámra hullott, itt a festő fejére ömlik, ezzel jelképesen kifejezve, hogy mindazt, amit tanító képeiben mindaddig megfestett, saját maga számára is érvényesnek tartja: ő sem bízhat egyébben, mint Krisztus bűnbocsánatot szerző áldozatában. A kép értelmezésében maga a Szentírás lehet segítségünkre, hiszen Luther Márton a nyitott bibliában a következő igére mutat: „Járuljunk tehát bizalommal a kegyelem királyi székéhez, hogy irgalmat nyerjünk, és kegyelmet találjunk, amikor segítségre van szükségünk” (Zsid 5, 1). 

A Törvény és kegyelem, Törvény és evangélium képi programmal Cranach tulajdonképpen megalkotta az első protestáns ikonográfiai típust, melyhez felhasználta ugyan a középkori egyházi ábrázoló művészet szimbólumrendszerét, de sajátos szerkesztésével új üzenetet tolmácsolt: a kegyelemből való megigazulás evangéliumát. 

A képtípusnak Cranach halála után hosszú és érdekes utóélete volt. Nem csak fia, ifj. Lucas Cranach folytatta a sorozatot, de a Törvény-kegyelem kedveltté vált motívumai megjelentek fametszeteken éppúgy, mint profán bútordarabokon, díszes könyvkötéseken. A kép utóéletének érdekes példáját találjuk Johann Gerhard evangélikus lelkész Meditationes Sacrae (Jéna 1606) című elmélkedésgyűjteménye magyar nyelvű kiadásához társított egyik illusztrációjában. (2. ábra). A Liliomok völgye (1745) címmel megjelent kiadvány ábráján a Cranach által kialakított program módosított képi megjelenítésben látható. A nagypénteki keresztet ismét a paradicsomi élet fája jelképezi a zöldellő lombozatú fára tekeredő kígyóval. Krisztus keresztjének (lat. lignum crucis) és az élet fájának (lat. lignum vitae) összekapcsolása általánosan alkalmazott gyakorlat volt az allegorikus ábrázolásokon az 5. századtól kezdve a középkori ábrázolásokon keresztül. Az emberiség elveszettségét jelképező tudás fájával szemben az életet adó kereszt lett tipologikusan a paradicsomi állapotot helyreállító élet fája. A fára tekeredő kígyó pedig nemcsak a bűnesetben a kísértő szerepét játszó Sátánt jelképezheti, hanem az élet fájával együtt a keresztre feszített Krisztusnak a szimbóluma. Tertullianus megállapítása szerint a keresztények Krisztust „a jó kígyónak” nevezik. 

A kereszten függő Krisztusnak mint a fára tekeredő kígyónak ábrázolása a pusztai vándorláskor Mózes által magasba emelt rézkígyó történetén alapul. Jézus maga vonatkoztatja ennek a kígyónak a képét önmagára, amikor ezt mondja: „És ahogy Mózes felemelte a kígyót a pusztában, úgy kell az emberfiának is felemeltetnie, hogy aki hisz, annak örök élete legyen őbenne” (Jn 3,14-15). Cranach festményén a megdicsőült testben feltámadott Krisztus sárkány és csontváz képében győzi le a sátánt és a halált. A Liliomok völgye nemcsak a gonoszt ábrá-zolja szimbolikusan, hanem magát Krisztust is, aki itt Júda oroszlánjaként jelenik meg (1 Móz 49,9 k). Az embléma mottója: Boldog keserűség.

A Liliomok völgye című elmélkedésgyűjtemény metszeteinek ábráit megtaláljuk több erdélyi templom díszítőelemei között, többek között a marosvécsi református templomban. Itt a Boldog keserűség feliratú embléma éppen a mennyezet közepén kapott helyet, és így hirdeti nagypéntek és húsvét örömhírét. Hiszen éppen úgy, mint a weimari Cranach-oltár festményének és a Liliomok völgye című elmélkedésgyűjteményben található ábrázolásnak, az ábráknak a templomokban is oktató és egyben áhítatra indító jellege van. Ennélfogva alkalmas arra, hogy a szemlélő önmagát képzeletben a bűnösök sorába – Ádám, Cranach és Luther mellé – állítsa, és ne csupán a kép egy jelenetére, a keresztre figyelve csak a bűnbánatig jusson el, hanem az üdvtörténet leglényegesebb eseményeit ebből a szögből végiggondolva saját személyére is alkalmazza a teljes üzenetet: a megfizetés törvénye és a Krisztus áldozatáért való szabadulás evangéliuma, a kereszt és feltámadás örömhíre számára is egyetlen megoldás. Mindkét ábrázolásnak ugyanaz a kereszt és feltámadás lényegét a reformátori tanok szerint összefoglaló üzenete. A keresztre feszítés ténye önmagában, a húsvéti feltámadás örömhíre nélkül nem nyújt a bűnös embernek a halállal szemben vigasztalást. Az első tanítványok is csak azután tudtak a nagypénteki eseményekről mint Istennek szabadulást szerző ajándékáról beszélni, miután ezt nyilvánvalóvá tették számukra a Feltámadott Krisztussal való találkozások. Pál apostol azt vallja, hogy „nem tudok közöttetek másról, csak Jézus Krisztusról, róla is mint a megfeszítettről (1. Kor 2,2), de erre a felismerésre az apostol nem a kereszt tövében jutott, hanem csak a húsvét utáni események hatására, miután megjelent neki is a Feltámadott Krisztus a damaszkuszi úton. Kereszt és feltámadás, törvény és evangélium együtt jelent az ember számára a sokféle szenvedésben, elesettségében igazi reményt. Ebben az összefüggésben írja Vajta Vilmos: nem csak a bűnbánat, hanem a bűnbocsánat, mint a halálon győzedelmes, tehát feltámadásban diadalmas élet megújulása is Krisztus megváltó művéhez tartozik. Ezért válik a megigazulás mindkét fázisában (mortificatio – vivificatio – azaz megöldöklés, megelevenítés) Krisztus halála és feltámadása egyetlen mentő üdveseménnyé a hívőben. 

Benkőné Zonda Tímea evangélikus lelkész