2021. augusztus 5., csütörtök

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Nemrégiben arról beszélt egy fotográfus, hogy manapság milyen nehéz életképeket készíteni. Olyan felvételekre gondolt, amelyeken az utca embere, a hétköznapi ember eszik, iszik, alszik, olvas, dolgozik, az utcán sétál, bevásárol, egy parkban ül vagy éppen bütykeit vizsgálgatja a Csomolungma nevű kádfürdőben. Bezzeg, mondja, negyven-ötven évvel ezelőtt minden gond nélkül lekaphattál vidám csoportokat, melyek az iskolából jöttek, érettségi vizsgán izzadó jelölteket, kocsmázókat, utcaseprőket és autószerelőket tetőtől talpig olajmaszatosan, párokat, akik táncolnak, gondterhelten tanácskoznak egy irodában, összevesznek, kibékülnek. Szóval élik kisemberi életüket.

Manapság az emberek tiltakoznak, felháborodnak, megfenyegetnek, tettlegességre vetemednek, elfordulnak, eltakarják az arcukat, s ha filmeznék őket, ki kell kockázni az arcukat. A szent személyiségi jogok – kiáltják. Beteg ember ágyban, kórházban nem filmezhető, fotózható – mintha ez nem tartozna hozzá a láthatósághoz, csak illusztrációk gyanánt tűnnek fel valódi emberek a saját ábrázatukkal. (Ők ui. vagy már nincsenek az élők sorában, vagy nem tudnak tiltakozni, vagy mára valahol Norvégia partjainál egy olajfúrótorony tengeri platformján nyakig fürdenek a kibányászott szénhidrátban.) A törvényszéki tárgyalóteremben a vádlott, akinek bűnösségét kimondják, arctalansággal van védelmezve, míg az őt elítélő bíró jól látható. Pedig fordítva sokkal logikusabb. Legalábbis az én észjárásom szerint. A híradók legérdekesebb eseményeit csak homályosan szabad mutatni. Ami pontosan a képtovábbítás ellenkezőjébe fordul. Rádió lesz belőle. 

Szerintem a nyilvános láthatósági, sokszorosíthatósági jog az ügyvédek, a ravasz fiskálisok találmánya. Ők sulykolták bele a világ valamely politikai korrektséget túlzásba vivő országában a törvényhozók fejébe, hogy az arcunk titkosítandó és jogbiztonságot követelő tulajdon. Ám ezt a fotósok-filmesek szemérmetlenül, gátlások nélkül megsértik, átlépik, meggazdagodnak abból, hogy te, a védtelen ábrázatú egyéniség éppen kávét szürcsölsz egy olasz, New York-i, gyergyószárhegyi teraszon és a képen, vagy kezet fogsz egy másik színes bőrűvel egy színes képen stb. Felszólíthatnak, hogy fizess nekik ezért, vagy elküldenek. Mi köze a világnak a magánéletedhez?!!

Ha majd arról kell albumot összeállítani – mondjuk egy fél századdal később –, hogyan is folytak mindennapjaink, és milyenek voltunk valójában ünnepi, hamis álcák nélkül, akkor a képszerkesztő majd a haját tépi, mert vagy csak játékfilmekből kivágott kockák, divatbemutatókon készült szupersovány rimák és szépfiúk, reklámfotók, migránsok képei (ők ugyanis nem tudják még, hogy arcukat nem hagyhatják szabadon a kamerák martalékául) és homályos alakok az éles tájban állnak majd rendelkezésére. A törvényszéki és rendőrségi akták, a hivatalokba bekért fényképek, személyi fényképes okmányok pedig nem, mert azok a tilalomfák között rejtve maradnak, örök időkre láthatatlanok.

Tudom, sokan attól tartanak, ha fényképük megjelenik a lapokban, a tévében, annak következményei lesznek. Egyre több a nevét és arcát elhallgatni/takarni kérő alany, mert a hatalom vagy hatalmasok, maffiózók vagy terroristák, diktátorok és kiskirályok, főnökök, titkos társaságok véres bosszújától, leszámolásától tartanak. 

Én azt gondolom, hogy a lefotózható emberiség túlnyomó része az igazságszolgáltatás szempontjából vétlen, ártatlan, érdektelen. A bizalmatlanság ugyanolyan mesterségesen és mesterséggel keltett hisztéria, mint a védőoltások elleni tiltakozás, az összeesküvés-elméletek elharapózása és neurózissá válása, lassan-lassan népbetegséggé dagad, és úgy terjed, mint az atomfelhő.

Az lesz majd a jó világ, amikor egy homályos fejű alak (nem tudni, nő vagy férfi, hiszen ruhája védöltözet, hangja elváltoztatott – mélyített, esetleg csicsergősre szimpatizált) megjelenik a képernyőkön, este-reggel híreket mond, ahol a helyszínek és szereplők nevét ki-sípolják. Ekkor mindenki védve lesz, és az információ szabadon szárnyal a semmitől az önmegsemmisítésig. A nagy személyiségek képe, akik a 21. században lettek azzá, de a korábbiak is (ha úgy kérik a hozzátartozók és a copy-righttal rendelkező utódok) csak árnykép lesz. A tanulóknak szánt tankönyvekben a nemzeti és nemzetietlen alaptanterv szerint egyaránt.

A múzeumokban a szobrok és portrék (a köztéri szobormányok is) maszkot viselnek, szemük befeketítve, mely védettség alatt kárörvendően vigyorognak a képtelen utókorra.