Az őszi idény beköszöntével a zárt helyiségben történő foglalkozások kerülnek előtérbe.
Az őszi idény beköszöntével a zárt helyiségben történő foglalkozások kerülnek előtérbe. E hivatalos, rideg és elborzasztó kijelentő mondat mögött rengeteg vidám és tanulságos, szórakoztató és elmélkedésre serkentő dolog rejtezik, csak elő kell hívni. E sorok írója példának okáért ilyenkor – de más évközi napokon is – gyűjtőszenvedélyének hódolva, kissé sajnálkozva állapítja meg azt a köztudott tényt, hogy manapság egyre kevesebb ember vetemedik képeslapok írására és küldésére. Igaz, az utazások során megvásárolható képeslapok száma is megfogyatkozott, úgy értem, a látványkínálat, a változatosság tekintetében. Szabványosodnak, fantáziátlanabbá válnak, nem lépnek túl a megszokotton, azon, amit a kocaturista igényel.
Másfelől viszont a dolog magyarázata egyszerű, ma már a digitális gépek ára olyan alacsony, hogy bárki számára elérhető, a drága masinákkal fotózó japánok mellett ott vannak a mindenrendű és rangú kirándulók, jöjjenek bárhonnan a világból. Náluk van a mobiltelefon, a laptop, a notebook, fülben-orrban hordozható minimál-elektronikus kütyü, amivel remek, saját ízlés szerint felvett, lehetséges és lehetetlen szögből megkomponált, vagy csak úgy, minden művészi ambíció és kompozíció nélküli állóképeket lehet készíteni, az emlékezés segéd-eszközét kis kártyán hazaröpíteni, majd letölteni vagy egyenesen elküldeni, kiposztolni a facebookra. És akkor még hol vannak a filmfelvevők, kamerák vagy digitális szerkentyűk által készíthető mozgóképek, snittek, a londoni parlamenttel vagy a washingtoni Fehér Házzal a háttérben készült önarcképek (szelfik), amelyek arra utalnak, hogy a kép készítője épp az alsóház egyik fontos vitájára igyekszik, vagy hivatalos az ovális irodába egy elnöki löncsre.
Sok országban vagy turisták verte idegenforgalmas helyen már levonták a megfelelő következtetést, és, mint jeleztem, megfogyatkozott a kínálat: van ugyan néhány képeslap, de sokkal több az üdvözlőlap, a rajzos díszes kártya, a divatos, alkalomhoz kötött, édeskés, giccses, vicces, olykor meglepően szellemes vagy bamba tartalommal, ábrázolással. Magára valamit is adó gyűjtő ezt nem gyűjti. Illetve a legrégebbiek azért figyelemre méltóak, ugyanis egy korszak – a XIX. század vége – XX. század eleje – ízlésvilágát tükrözik, utalnak a küldők és fogadók lelki flórájára, optimizmusára.
A fogyasztás csökkenésével egyenes arányban nő a lapok ára. Míg évekkel ezelőtt egy szokott méretű lap általában 20 eurócentbe kóstált, addig ma az 50 centes a legolcsóbb, és a jumbóméretűek ára nem ritkán 2-2,50 euró. (A jumbóméret alatt azok a nagy kiterjedésű lapok értendők, amit a posta egyáltalán nem kezel kíméletesen, ha meg csoda folytán elkerüli a sérülést, csonkulást, törést, zúzódást, akkor a postaláda szabványméretei miatt a jó postás bácsi hajtogatja össze barbár módon, tudatlanul, csakhogy a küldemény megérkezzen a címzetthez, és ne kelljen szegény ipsének elkutyagolnia a legközelebbi, fél mérföldre fekvő postahivatalba.
E sorok szerda hajnali pötyögtetője évek óta nem kapott már postán képeslapot a fenti okok miatt, annál többet vásárol útjain, illetve megbízza utazó rokonságát, hogy hasonlóan cselekedjen. Én ugyanis, ellentétben a nagy és név szerint ismert gyűjtőkkel, mindentevő vagyok, mindenhonnan, mindent gyűjtök, ami városképet vagy művészeti reprót formáz. (Nem gyűjtöm a hegyeket, hegycsúcsokat, a tengerpartokat, ahol csak víz és mamaia-típusú szállodák, valamint félmeztelen embertömeg látszik, gyűjtöm viszont a tavakat, folyókat, hidakat, vasútállomásokat, könyvtárakat, múzeumokat, ipartelepeket (régiek előnyben), iskolákat, egyetemeket, templomokat, zsinagógákat, emlékműveket és műemlékeket, főutcákat, főtereket, köztéri szobrokat és mellékutcákat, nevezetes helyeket, telefonfülkéket és gépkocsikat, híres emberek arcképeit stb.
Nemrég alaposan „ráfáztam” mindentgyűjtésemre, ugyanis 60 évnyi gyűjtögetés alatt igen sok jugoszláv vagy csehszlovák lap sereglett össze dobozaimban. Nos, a múlt század végén bekövetkezett földindulás nyomán úgy gondoltam, én is haladok a korral, szétválasztom a betűrendbe szedett képződményeket új országaik szerint. Nem volt könnyű, különösen a délszláv országok összevisszasága miatt. Szerencsére segített a Wikipédia, a szabadlexikon. Azt is sikerült megállapítani, hogy az én forrásaim legtöbbször Horvátországba (tengerpart, műemlékek, városok) utaztak, legkevesebbszer Koszovóba. Vajon miért? Talán azért, mert Bukarest nem ismeri el?
