A kép mögötti történetek

– Nemrég fejezted be egyetemi tanulmányaid. Miért választottad ezt a pályát?

– Nem tudom. Valahogy így történtek a dolgok. Több tényező is közrejátszott ebben. Kisiskolás koromban a HBO-n több olyan dokumentumfilmet is közvetítettek, amelyek a filmkészítés hátteréről szóltak. Nagyon tetszett a film világa. A háttérmunkákról szóló felvételeket, színészekkel, rendezőkkel, producerekkel készített interjúkat nézve lenyűgözött az a folyamat, amit ott láttam: hogy a néző által látott film és a képek mögött egy egész gépezet működik. Vonzott, hogy van egy ember, akit rendezőnek hívnak, aki azzal foglalkozik, hogy a történetet a film nyelvére fordítsa. Középiskolás koromban is szenvedélyem maradt a film, számos rendezői esztétikát ismertem, majd bekerültem egy amatőr színházi csapatba, olyan emberek közé, akikben megvolt a kellő szenvedély, és akik a középiskola unalma mellett nagy örömmel foglalkoztak színházzal. Jól éreztem magam velük, és itt szembesültem azzal, hogy nagyon izgalmas dolgok történhetnek a színházban. Aztán egyszer csak a fejemben megszületett egy ötlet. És itt vagyok.

– Milyennek látod a hozzád hasonlóan pályájuk elején tartó színházi alkotók helyzetét?

– Azt hiszem, hogy a színházi szakokat végző fiatal alkotók sorsa sokban függ a szerencsétől. Nem akarok álszent lenni, de nekem szerencsém volt. Az első hivatásos színházi előadásaimat a mesteri másodévén rendeztem. És azóta folyamatosan dolgozom: voltam rendezőasszisztens, pályázatokra jelentkeztem, aztán Bákóba mentem rendezni, most itt vagyok – mindig volt munkám. Azt hiszem, ebben a szakmában fontos tényező a szerencse.

– És a többi része? Hiába van szerencséd, ha nincsenek elképzeléseid. Pályázatodban a saját kíváncsiságod hangsúlyoztad, mint fontos tényezőjét rendezői pályádnak.

– Kell még legyen valami, de azok az emberek, akik ezt a pályát választják, úgy gondolom, rendelkeznek ezzel a valamivel. Bennem kíváncsiság van. Valóban akartam azt, hogy színházat csináljak, hogy keresgéljek, hogy kérdezzek. Azt hiszem, ez többekben megvan, ebben egyáltalán nem gondolom magam egyedinek. Végül a művészi hitvallások abban nyerik el formájukat, amit konkrétan a színpadon csinálunk.

– Említetted, hogy más színházi pályázatokon is részt vettél. Számomra ez nagyon szimpatikus hozzáállás egy fiatal rendező részéről.

– Minden rendező maga állítja föl a saját játékszabályait. Nekem fontos a pályázás, egyszerűen azért, mert segít letisztítani és rendszerezni a gondolataimat. Eddig minden pályázatot örömmel írtam meg. Nagyon jó gyakorlatnak tartom, hogy egy papírlap előtt ülve kell megfogalmaznom a gondolataimat, és meg kell győznöm velük valakit arról, hogy a tervem jó. Szerintem ebben a szakmában az első tíz év pályakezdés. Éppen ezért ez után a projekt után sem fogom úgy érezni, hogy már nem vagyok pályakezdő, ahogyan a következő öt után sem. Jelen pillanatban nem tartom magam rendezőnek. Inkább olyan érzékeny embernek, aki színházi közegben, a színház eszközeinek a segítségével fejti ki véleményét a világról.

– A Tompa Miklós Társulat által kiírt pályázat nagyon kevés kötöttséget tartalmazott. Milyen stratégiával közelítettél ehhez a szabadsághoz?

– Bevallom, egy adott pillanatban komoly kötöttségként éltem meg, hogy a szereposztásban kiosztható színészek száma limitált volt. Ehhez viszonyítottam mindent, és így kezdtem el keresgélni. Nem volt eredményes, ezért lemondtam róla, s azt mondtam, azt a történetet kell előbb megkeresnem, ami engem éget, amiről érzem, hogy tovább kell adnom, mert végül is ez keltheti föl a figyelmet, mindegy, hogy nyerek vagy sem. Aztán amint megtaláltam azt a gondolatot, amit fontosnak éreztem, fölszabadultam. Szerintem csak addig érzed a kötöttséget, amíg nincs gondolatod. Nekem volt, így szabadon dolgozhattam a projektemen.

– A pályázatodból kiderült, hogy láttad a Tompa Miklós Társulat pár előadását. Mennyire ismerted a társulatot és a munkánkat?

– Még egyetemista koromból ismertem a társulatot az Országos Színházi Fesztiválon játszott előadásaiból. Az évek során minden ott játszott előadását láttam, a Retromadárt kivéve, amire nem jutottam el.

– Először dolgozol magyar nyelvű társulattal, magyar nyelvű előadáson. Szerinted mik egy ilyen együttműködés sajátosságai?

– Az eddigi munkáimhoz képest most nehezebb a dolgom. Vannak pillanatok, amikor úgy érzem, hogy a próbafolyamat néhány aspektusát nem feltétlenül tudom irányítani, ennek ellenére a színészekkel való együttműködés eredményes és gyümölcsöző. Egy nagyon egyszerű elvre alapozok: a gondolat fontosabb a replikánál. Talán Ciulei mondta ezt. Az olvasópróbákkal kezdődően eszerint próbáltam dolgozni. Fontosnak tartottam, hogy beszéljek a színészeknek a bennem megfogalmazódó gondolatról, ezekről a szereplőkről, az ő világukról és azokról a törvényekről, amelyek az életüket irányítják. Ezért volt egy periódus, amikor alig figyeltem a szövegre, inkább az előadás energiáira koncentráltam. Azt a belső világot figyeltem, amit a próbák során a színészekel közösen fedtünk föl. Ha egy gondolat nem volt helyénvaló, akkor közbeléptem. A társulat pedig nagyon odaadó. Ha valamiről beszélünk, ha valamit kérek tőlük, ők azt valóban megvalósítják. Én pedig figyelek. Pontosan ismerem a gondolatot. A gondolat pedig nem nyelvfüggő.

– Gyakran mondod, hogy a csapatmunkára koncentrálsz. Mit jelent számodra a csapat?

– Erről sok mindent el kellene mondani. Mindenekelőtt azt gondolom, hogy azok nélkül az emberek nélkül, akiket egy projektben mozgatok, semmi sem vagyok. Hiába vannak gondolataid, ha nincsenek emberek, akik a gondolatokat megtestesítsék, konkretizálják valamivé, amiben élet van. Összegyűlünk azért, hogy létrehozzunk egy előadást, és annak az előadásnak élőnek kell lennie. De ahhoz, hogy az előadás élő legyen, a csapat minden tagjának a legszemélyesebb ujjlenyomatát kell hordoznia. Az én szerepem az, hogy megteremtsem ehhez a megfelelő közeget. Ezért jelen pillanatban nem törekszem egy saját esztétika kiépítésére, sokkal inkább arra figyelek, hogy kiélesítsem azokat az érzékeket, amelyek különböző emberi energiákhoz tartoznak, és amelyek betöltik a színháznak nevezett teret, intézményt. Mielőtt Marosvásárhelyre jöttem volna, felhívtam az egyetemi tanáromat, Ludmilla Szekely Antont, és elmondtam neki, hogy egy teljesen új közegbe megyek, nem ismerem a nyelvet, az embereket, a várost, nem ismerek senkit, és egy kicsit félek, mert fogalmam sincs, hogyan kezdjek hozzá ehhez a munkához. És egy nagyon egyszerű dolgot mondott: Mădălin, te egy színházba mész, nem? De igen. És abban a színházban vannak próbatermek és van színpad? Igen. Van egy társulat, vannak emberek, akik színházat csinálnak? Igen. Hát, akkor ez azt jelenti, hogy mégsem idegen helyre mész. Ezért az első gondolatom az itteni színészekkel kapcsolatosan az volt, hogy megpróbálom, amennyire lehet, megmutatni nekik azt a világot, amibe ők a történet során belépnek. Hogy megpróbálok olyan őszinte lenni, amennyire csak lehet. Így próbáltam csapatot építeni. Az érdekelt, hogy megpróbáljak kinyitni egy olyan világot, ami számukra is kívánatos és ízletes. Hogy szeressék.

– A próbafolyamat végéhez közeledünk. Mik az eddigi tapasztalataid?

– Szeretek itt lenni. Szabadnak érzem magam ebben a közegben, ezekkel az emberekkel. Azt hiszem, ez a legfontosabb. Nagyon fegyelmezetten dolgozom a csapattal, és úgy gondolom, ez elsősorban a társulat színészeinek köszönhető. A próbák értéke pedig abban áll, hogy a munka során valódi problémákkal foglalkozunk. A félelmem viszont az – de az is lehet, hogy ez csupán tapasztalathiány –, hogy ebben az időparaméterben, amelyben most dolgoznom kellett, nem tudom, milyen mértékben tudnak megszületni a dolgok. Éppen ezért nem engedhetem meg magamnak, hogy időt veszítsek. Egy adott ponton viszont fontos volt tudatosítanom magamban, hogy ahhoz, hogy a valódi értékek megszülessenek, el kell tudnom engedni az időt. Ezenkívül megpróbáltam minél rövidebb idő alatt fölrajzolni, amit akartam, hogy legyen idejük a színészeknek kitölteni azt, amit én fölrajzoltam, és hogy meglepjék magukat is, egymást is. 

– Miben látod A lovakat lelövik, ugye? aktualitását?

– Nem azért választottam Horace McCoy történetét, mert aktuálisnak tűnt. Elsősorban azért választottam, mert mondott valamit számomra, mert meghatott, mert egy kifejtendő történetnek tűnt. Megjelentek előttem ezek a szereplők, a harmincas évek táncmaratonjai, az Egyesült Államok gazdasági válsága. Ezeknek a táncmaratonoknak a kegyetlensége nem kitaláció, ez történelmi tény. Bizonyos emberek egy adott pillanatban valami miatt bevállalták, hogy részt vesznek ezeken a táncmaratonokon. Hogy túléljék azt a korszakot. Azt mondták, jó, hogy van hol enniük, van ahol aludniuk, orvosi ellátást kapnak, ha szükségük van rá, és lehetőségük van némi pénzt keresni, miközben mindez a közönség számára egy szórakozási mód volt. Csúnya dolgok történtek ezeken a táncmaratonokon. Derbiket rendeztek, harcoltak, álházasságok köttettek és effélék. Erre gondolva tettem föl a kérdést, hogy a kifelé mutatott kép mögött vajon milyen ezeknek az embereknek a valódi énjük? Mi mozgatja ezt az egészet? McCoy látta ezeket a táncmaratonokat, és ebből inspirálódva írta meg Gloria és Robert kivételes történetét, egy sötét közegbe rejtve.  A háttértörténetet figyelve azt hiszem, látható az erős manipulatív viszony a társadalom és a szórakoztatás közt. Manapság a szórakoztatás eltompítja az érzékeidet, és arra késztet, hogy ne lásd a kép mögötti személyes, emberi történeteket.

Szabó Réka