Kenéz Ferenc: Zárni a házat

(Gizella nővéremnek)

Recseg, ropog a kert,

zárni kell, zárni a

házat,

a dombról lassan

közeleg

az M-Nullás járat.

A rózsa, a rezsó, a lepke

marad majd másra

a házban,

rajtunk a kabát

s csak toporgunk

a télikabátban.

Zárni kell, zárni a

házat,

s beköltözni

valami

másba

(s meglehet,

már egy másik én

öltözött be

a télikabátba).

Az úton évek

jönnek-mennek,

nagy történetek

viszik a vérünk,

ám hol egykor

csodák fakadtak,

csak legyintés vár

mire odaérünk.

Recseg, ropog a kert,

zárni kell, zárni

a házat,

isten lóbálja

kezében

a kulcsot,

az ördög

buherálja

a zárat,

csak a halandó nem látja

pontosan

se a kulcsot, se a zárat.

Recseg, ropog a kert,

verte október aranya,

s most november

ezüstje veri,

fénylik, miként

a sztaniol,

ha gyermek repesztgeti,

tudásunk lehet-e erről

több annál, mint amit látunk,

hogy foszló aranyban, ezüstben

mintázódik a magányunk.

A kertek alatt

vonatok hangja

robog a néma síneken,

és egyre

messzebbről világít

mindannyiunknak

a szerelem.

Még visszhangzik

a kert nyara,

de fasorból kifut

a sugara,

s utána lopózik

mindenünk,

mi is történik

mivelünk?

Recseg, ropog a kert,

zárni kell, zárni

a házat,

az idő nem szól,

nem magyaráz,

ezt-azt még leporol s int:

magadban van

a magyarázat.

Még összetart és

egyben tart

földrengéssel

és családdal,

csak azzal nem tart

össze már, csak azzal nem,

a mázzal.

Kitüremlik már

mindenünk, minden hibánk,

hitvány pontunk,

a zúgó kertben

kettéreccsenve

dől oldalra,

jövőbenézőn,

egy-egy

tornyunk.

De megmarad tán,

gondolom,

megmarad

a szólás,

a visszafordult

cetből ím

elibénk térül

Jónás,

nyikorgatja a kiskaput,

nézi a zárat

s a házat,

majd fellépdel

a küszöbig

s átöleli vállad.

Ennyi csak az üzenet

e végső őszi házban,

ahonnan lassan eltűnünk

egy kikopott kabátban.

Valahol lövők

hangja szól,

majd harang kondul

az estbe,

Jónás köddé válva int,

és eltűnik Nekeresdbe.

A ház marad,

még mindig, itt,

a beszürkülő tájon,

Jónás jártát

nem őrzi más,

csak tökindánk

az ágon.

Recseg, ropog a kert,

zárni kell, zárni

a házat,

a dombról egyre

közeleg

az M-Nullás járat,

rendre mindenkit

összeszed s

(hogy ne legyek oly pátoszos!)

tovább zötyög

a kisbusz,

s lábunk nyomán

végigsöpör

hű gondnokunk,

a himnusz.