Kenéz Ferenc – 75

Böngészgetem a világhálót, vizsgálgatom

az ott fellelhető márciusi lapszámokat, keresem a Kenéz Ferenc 75. születésnapjához kötődő írásokat. Kíváncsi vagyok, hogyan reagálnak a kollégák arra, hogy már ő is elérte ezt a szép kerek évfordulót. Egy méltatást találok, a jó barát, Árkossy István festőművész köszönti a Magyar Napló idei 3-as számában megjelent szép esszében a József Attila-díjas költőt, akihez megannyi közös emlék kapcsolja kolozsvári éveikből. De persze lehet, hogy több más köszöntő is van a magyarországi folyóiratokban, ahol 1989-től él Kenéz, csak én keresgéltem ügyetlenül az interneten. Nincs két hete, hogy Budapesten találkoztam mindkettőjükkel az Örkény István könyvesboltban, de egy kötetbemutatón mindig nagy a jövés-menés, felfordulás, alig tudtunk pár szót váltani. Születésnapi jókívánságra mégiscsak tellett az időből, Árkossynak korábbi, Kenéz Ferencnek közelgő jubileuma alkalmából járt a köszöntés. Azóta már a költő is betöltötte a bűvös háromnegyed századot. Bűvös? Így is lehet mondani, bár nem hiszem, hogy Kenéz így nevezné, ő nem az a lelkendező típus, költészetére többféle jelzőt használhatunk, de hogy fellengzős lenne, azt aligha. Vegye csak elő az itthon, majd az anyaországban kiadott köteteit, kedves olvasó, ismételten meggyőződhet erről, amint beszippantotta az azokban közölt versek, önvallomások szuverén, öntörvényű, hiteles világa. És az eltelt évtizedekben készült interjúkat is érdemes újra fellapozni, a Gálfalvi Györggyel, Lászlóffy Aladárral, Cseke Gáborral, Ferenczes Istvánnal és más pályatársakkal folytatott elmélyült beszélgetéseket, amelyekből szintén markánsan kirajzolódik az eddigi közel hat évtizedes életmű és a megalkuvásra hajlandóságot nem mutató tollforgató komoruló, de gyermeki tisztaságát is megőrző arcéle. Nehéz az öntisztuláshoz vezető utat megtalálni, azt végigjárni, különösen nehéz annak a költőnek, aki, mint Kenéz, önmagával örökké elégedetlen. De nem tud, nem is akar másként viszonyulni a világ és a költészet dolgaihoz. „A költészet – nyilatkozza egyik interjújában – nem annyira az igazságkeresés, az igehirdetés, a híradás, hanem minden másnál sokkal inkább a sóvárgás birodalma, márpedig egy bizonyos koron túl a sóvárgás helyét valami sokkal vigasztalanabb veszi át a szívben.” Ezért sem jók talán az idő múlására figyelmeztető kerek évfordulók, mint ez a mostani is. Nem űzik el az önemésztő gondolatokat. A döntéseivel kapcsolatos kételyeket, amelyek még napjainkban is nyugtalanítják. Noha már tisztázta magában, hogy „nem az elmenésben bizonyult gyengének, hanem az ottmaradásban”. Nem akkor hibázott, amikor – az illúziókkal leszámolva – kimentette a diktatúrából a családot, akkor nem volt elég erős, amikor a rendszerváltás után nem tértek vissza a szülőföldre. A szülőváros, Nagyszalonta, a középiskolai élmények színhelye, Nagyvárad, majd a kiteljesedést hozó Kolozsvár nem feledhető, Budapesten, Magyarországon viszont már „génmanipulált” szellemi termékké vált a vers és környéke, létrejött a költészet piaca. Lírikusként ezért sem érezheti igazán jól magát, a „szabadulóművész” nem képes megteremteni szabadságát. Valószínű, hogy ezzel is magyarázható, miért Erdélyben jelentette meg könyvei nagy hányadát azután is, hogy áttelepültek az anyaországba. Itt vagy ott lát napvilágot mostanság újabb kötete? Erről nincs tudomásunk, de várjuk a verseit, egyéb jellegű írásait, azokat, amiket csak ő tud megírni. Isten éltesse sokáig!

Saját sróf

Ül Arany János,

mintha egy

divatjamúlt,

régi órazsebben,

megbújva,

csöndben.

S szépen, nyugodtan

méri az időnk.

Nem jelzi se csergés,

se villogás,

se ketyegés,

időnként észbe kapunk,

elővesszük,

s felhúzzuk Arany Jánost.

Van neki egy

csodálatos kis srófja,

ami odaillik

bárki két ujja

közé.

Néha elfelejtkezünk róla,

ül akkor is csendesen,

porosodik,

akár éveket is

az órazsebben.

Aztán észbe kapunk,

elővesszük, 

s újra csak rajta mérjük

a pontos időt.

Tele vagyok írva, kitöltve…

Tele vagyok írva, kitöltve,

nincs egyetlen kis üres hely se

rajtam. Megcímeztetek, föladtatok,

a szöveg a tietek, nem számított

hogy akartam, vagy nem akartam.

Sokszor és sokat vakartam, lekapartam,

ám valakik újraírtak, újra belém

írtak valamit, amit újra nem akartam,

kapartam, újraírtak, kapartam,

míg a festék átütött rajtam,

s amit mondtatok, minden betűt,

az egész szöveget, alulról

jól láthatóan a visszájára

írtam. Most lepecsételhettek,

föladhattok, így viszem szét

üzeneteteket a világban,

szétszakadóban, össze-vissza

írtan, már nem is anyag, csak

a betű vagyok, a betű, amit

visszaírtam.

Tükörvilágok

Árkossy mester születésnapjára

Hetvenötöd,

hetvennégyem,

szomszédolnak

gyalogszélen.

Amit raktak,

fölparázslik,

ráfúj egyik,

ráfúj másik.

Ami marad,

már csak az van,

mi nem tűnik

Holdban, Napban,

s nem tűnik el

ige-réven,

marad idők

igenében.

Hogy volt bűn is,

nem csak érdem,

rég átsejlik

az egészen –

létünk múltja

idelátszik,

Barabbásig

és Tamásig.

Igazam van?

Nem tudhatom,

hűvös vagyok,

mint a malom,

függő minden

részecskétől,

nullás liszt a

galambvértől.

Láttatsz embert,

láttatsz szentet,

furulyást és

eszementet,

Szent-Györgyöt és

szentségtelent,

Kondor Bélát,

reménytelent,

állnak veled

mindahányan,

úgy, mint susogás

a hársban.

Finom neszük

rejtjelezed,

s lezárod

az üzeneted.

Jön majd más kor,

erre, másra,

s megrendülten

néz a hársra.

Hogy vagyunk, nem

mendemonda.

(Van, ki nekem

azt kotyogja.)

Még ha túl is

a reményen,

még megcsörren

rabedényem.

Még rám köszön

hetvenötöd.

Még visszaszól

hetvennégyem.

 *A költő Árkossy István festőművészt köszöntő verse a Magyar Napló 2018. áprilisi számából