Keményebb volt-e a szív a keréknél?

„Költő vagyok – mit érdekelne/ engem a költészet maga?/ Nem volna szép, ha égre kelne/ az éji folyó csillaga” – írta 1937 tavaszán József Attila a hozzá méltóan dacos Ars poetica című versében. A Németh Andornak ajánlott költemény szerzője sem akkor, sem később nem tudta, nem tudhatta, hogy életműve a magyar költészet kánonjába emelkedik, nevét a legnagyobb magyar költők között emlegetik majd, ő lesz az, akit – Petőfi Sándorral és Arany Jánossal egyetemben – iskolázottságtól függetlenül mindenki ismer. Hiszen akkoriban egy szakmailag ugyan elismert, mégsem sikeres, a folyamatos szegénységgel és belső lelki harcaival egyaránt küszködő fiatal költő volt. Mélyszegénységből érkezett, és a sors később sem volt kegyes hozzá. Akik ismerték, különféleképpen vélekedtek róla, én soha nem felejtem el az egykori – ma már néhai – ismerős visszaemlékezését. 

Jó pár évvel ezelőtt járt Marosvásárhelyen Faludy György, a magyar költészet legendásan polgárpukkasztó és végletekig kiismerhetetlen alakja, a világutazó második világháborús veterán amerikai katonatiszt, az ÁVH recski foglya, későbbi 56-os menekült, majd Kossuth-díjas költő, Szilárd Leó rokona, Einstein ismerőse. Az 1910-ben Budapesten, még az Osztrák-Magyar Monarchiában született és 2006-ban elhunyt Faludy nagyszerű előadást tartott a Stúdió Színházban életéről, a forrongó huszadik századról, barátairól, a múlt század eleji, igen gyorsan változó magyarországi rezsimekről, folyóiratokról, irodalmi életről, költőtársairól – közöttük József Attiláról is. Élmény volt hallgatni, ahogy valaki, aki ma már a magyar költészet egyik legnagyobb alakjává vált, és ezzel (is) a régmúlt sűrű ködébe vész, valaki, aki halhatatlan versei mellett a közösségi tudatalattiban ma már csak pár fényképként és egy balatonszárszói sínpárként él tovább, megelevenedik. A kortárs emlékező szavaiban hús-vér emberré válik, hangot kap és három dimenziót. 

„Attila furcsa gyerek volt, furcsa és magányos” – mondta Faludy, aki többször is írt róla, haláláról, rendőri jelenléttel terhelt, bizarr temetéséről is. 

„Attila magányos volt. Akik azt mondják, hogy közeli barátai voltak, azok hazudnak. Vele vitatkozni lehetett inkább, mint a közelébe kerülni. Senki sem került a közelébe. Vitatkoztam vele a Vörösmarty téren, a szökőkút mellett. Talán este nyolctól éjfélig. Ott álltunk ketten a szökőkút előtt, én azon rágódtam, hogy Babits Mihály ellen nagyon hamisan emelt vádat, hogy rossz költő. Mondtam, hogy ez nem igaz. A Babits nem nagyon nagy költő, de azért költő. És jobban tenné Attila, ha azt írná, hogy gonosz ember. Mert ha ezt írta volna, az igazságot tette volna kézbe. Úgyhogy, amikor Attila meghalt, és a sírversét írtam, hogy nem volt keményebb a tehervonat kereke Babits Mihály szívénél, akkor valódi dolgot írtam le. Aztán Török Szofi, a felesége Babitsnak, fogadott engem, amikor hazajöttem Amerikából. A Babits, amikor elvágták már a torkát, haldokolva is azt kérdezte tőle, hogy tényleg olyan kemény a szíve, mint a tehervonat vaskereke, és én mélységesen megbántam, hogy ezt írtam róla. (…) Hát magának elmondom ezt is, hogy József Attilának milyen jellegű hangja volt, ha már ez érdekli. Elég mély hangja volt. Elég mély. Hogy is mondjam, fiatalos szótagokkal benne, ha pontosan akarok fogalmazni” – írta Faludy a Kilátónak. 

„Attila öngyilkossága után Cserépfalvi telefonált nékem, és megkérdezte: van-e elég merszem, hogy a temetésre lejöjjek vele Szárszóra? A lemenetelért nem tulajdonítottam magamnak semmiféle bátorságot, és nem értettem, Cserépfalvi mire gondol. Talán arra, hogy Attilára a kormány és a jobboldal ellenségesen nézett mindig, és a csendőrség esetleg megzavarja a temetést. Imre kocsijában Mónus Illés, a szociáldemokrata párt titkára jött le velünk. Gyönyörű, téli nap volt december elején: az utat vagy két centi porhó borította, kék ég és ragyogó napfény a Balaton fölött.

Lassan gyülekeztünk az országúton, a temető mellett. Fejtő, Gáspár Zoltán, K. Havas, Horváth Béla, Ignotus Pál, Német, Remenyik Zsiga – nem voltunk sokan. Ignotus elmondta: mert görögkeleti pap nem akadt a közelben, a boglári plébánost kérték fel, de az megtagadta részvételét a temetésen, mert Attila öngyilkosságot követett el. Az orvosi bizonyítványt lelki betegségéről hiába mutatták neki, nem vette tekintetbe. Így református papot bíztak meg a szertartással, de mert József Attila nevét sem hallotta még, megkérték, hogy beszéljen röviden. Ott álltunk, és bár az út porhavas volt, azt hiszem, úgy éreztük magunkat, mint a tizenhárman a nyári zivatar alatt, akik a montparnasse-i temetőbe jöttek egykor Baudelaire temetésére. Mindnyájan tudtuk, hogy Attila a kor legnagyobb költője volt, és minden gyászunk mellett némi büszkeséget éreztünk, hogy idejöttünk, nagyon kevesen, akik ismerjük a valóságot. Az úton ekkor temetési menet közeledett. Mikor már majdnem hozzánk értek, az élen haladó pap jobbja rózsás hüvelykjével többször felénk bökött. „Kik ezek?” kérdezte ministránsától, aki mellette haladt a füstölővel. „Pesti urak”, válaszolta az. „Egy bolond temetésére jöttek.” (…) 

A falu népe közben a másik oldalról, a Balaton felől bevonult a temetőbe, és mi is fölmentünk. Attila koporsója már ott feküdt a kiásott sírhely mellett. Ami meghökkentett, az öt csendőr jelenléte volt. Ezek közül kettő-kettő a koporsó két oldalán állt, mintegy négy és nyolc méterre tőle, míg az ötödik, a fiatal hadnagy, ide-oda szaladgált, láthatóan minden ok nélkül. Mi volt a célja a csendőrök kivezénylésének a temetésre? Egyelőre elválasztottak bennünket, úgynevezett pestieket a falu népétől, akik a csendőrök túloldalán álltak. Így az érintkezés lehetőségét elzárták előlünk, bár ilyesmi nem volt szándékunkban. A falusiak közül egyik se tudta, ki volt Attila. 

A szertartás elég simán zajlott le, és a beszédek sem hangzottak túlságosan lázítónak, kivált azok számára, kik, mint a csendőr hadnagy, láthatóan nem értették, mit mondtunk. Csupán akkor merevedett mozdulatlanná, amikor Horváth Béla olvasta fel Attila halálára írt, valóan lázas hangú költeményét. Le akartunk már menni az autókhoz, amikor a hadnagy odalépett Horváth mellé, és megkérdezte: „Maga írta ezt a költeményt?” Horváth igenlő válaszára azt felelte „Akkor, kérem, lázításért és nemzetgyalázásért letartóztatom.” (…)

Váratlanul Attila országos elismerése és diadala jóval hamarább jött ezután, mintsem gondolni mertem. Szinte mindjárt, mégpedig a számára korántsem kedvező háborús évek előtt és alatt. Temetése résztvevőit nem kísérte szerencse. Röviddel Attila halála után Remenyik Zsiga kivándorolt az Egyesült Államokba, Ignotus Londonba, Fejtő, Hatvany, Német Andor és én Franciaországba. K. Havas Gézát német SS lőtte le, Mónus Illést a nyilasok gyilkolták meg, és Gáspár Zoltánt, mikor 1945 februárjában kijött egy budai házból és boldogan szétnézett, hogy vége a háborúnak, eltévedt golyó találta homlokon. 

József Attila temetésén néhány fényképet készítettek a koporsóról és rólunk. Imrédy, Bárdossy miniszterelnöksége alatt és később a sajtóban nagyrészt mint hazaárulók szerepeltünk; így József Attila életrajzaiban arcképeink kínosan hatottak. Később, a kommunizmus idején börtöntöltelékek, majd emigránsok lettünk, és arcképünk még kínosabb lett Attila sírjánál. Ezen a különféle biztosok, cenzorok és kiadók úgy segítettek, hogy arcunkat felismerhetetlenné torzították, bajuszt és kecskeszakállat rajzoltak reánk, csak azért, hogy az olvasó ne tudja, kik vettek részt Attila temetésén” – olvasható Faludy visszaemlékezése a Digitális Irodalmi Akadémia honlapján, az a visszaemlékezés, amelyet Marosvásárhelyen nekünk is elmesélt. 

Egy emberről szól, egy el nem fogadott, nehéz gyerekkorból érkező és a későbbiekben zavaros elméjű költőről, akinek zsenialitását csak a halála után értette meg a világ. Egy emberről, akinek április 11-i születésnapja – a Márai Sándor születésnapjával egyetemben – 1964 óta a magyar költészet napjává vált. Akit szinte teljes ismeretlenségben, „egy bolondként” temettek el. Bolondként, aki az annyira áhított elismerést soha nem kaphatta meg, de azóta is tanítja népét a messzi odaátról. És nem középiskolás fokon.