Kedves író bácsi!

• 2026-10-11 15:00:00

• Bölöni Domokos

Kutyanyelv (36.)

1985-ben, az Interpress Magazinban olvastam: „Heinrich Mann szerint író az, aki nehezebben ír, mint a többi ember. Tudjuk, hogy Vörösmarty például szeszélyesen és bizonytalanul rótta ihletett perceiben a sorokat, sokat javított. Petőfiből viszont szinte kirobbant a vers, gyakran egyetlen sor javítás nélkül. Kéziratai tiszták és makulátlanok voltak. Arany János is tisztelte a papírt. Gyöngybetűkkel, feltűnő aprólékossággal írt, nyugodtan és ritmikusan. Csokonai kézírása hasonlóképpen kifogástalannak tűnik, de a margóra annál hevesebben firkált, nem volt rest a lírai költemények mellett üresen maradt, ujjnyinál alig szélesebb csíkon tanulmányt írni a csigák éle-

téről vagy kritikát Anakreón dalairól, tombolt benne az alkotóvágy.

Jókai lila tintával írt, formás gyöngybetűkkel. Áradt belőle a mesélőkedv. Javítást alig lehet látni a kéziratain. A margóra viszont szaporán jegyezgetett még napi elintéznivalókat is.

És Mikszáth Kálmán? Ő megint a nyugtalan emberek közé tartozott. Javított, húzott, új szavakat szúrt be a sorok közé, vágott és ragasztott, valósággal repkedett a keze a papíron”.

Hűha. Gondoltam merészet és nagyot, egy kis stréberségért sosem kellett szomszédolnom, a hetente tartott irodalmi körön előhozakodtam a gyermekeknek az ötlettel: mi lenne, ha? Ha mi is megkérdeznénk íróinkat: hogyan írnak? Bár a fent idézett cikk inkább az írás külalakját veszi célba, annyit már mi is tudtunk, hogy itt tulajdonképpen alkotási módról van, volna szó; ami, megvallom, inkább engem érdekelt, s rajtam kívül talán azt a két-három nagyobbacska diákomat, akik maguk is próbálkoztak az írás kínjaival; becsületükre legyen mondva, jó olvasókká váltak, jó (tantárgyversenyző) „olimpikonokká”…

A versírást? Valahogy abbahagyták.

Az ötletet másolás követte, az IPM-ből kigépelt szöveget, ügyesen megfejelve („Kedves író néni!”, „Kedves író bácsi!”) ki-ki tetszése szerint választhatott magának írót, költőt és levelet „írt” hozzá. Persze túl szépre sikerültek a levelek ahhoz, hogy a címzett ne észlelje a turpisságot.

Néhányan válaszoltak is. A mi lólábunk ott lógott ki, hogy elárultuk, mi a célunk ezzel a levélforgalommal.

„Elhatároztuk, megkérdezzük a hazai írókat, költőket, megkérjük, néhány sort szánjanak mireánk, írják meg, magán- vagy akár nyílt levélben, újságban, folyóiratban: mi a titka az alkotásnak, hogyan születnek a művek. Tudjuk, nehéz dolgot kérünk, hiszen minden alkotónak a legbensőbb magánügye, miként ír, és talán nem szívesen tárulkozik ki, vagy megtette már más alkalommal… De az is elképzelhető, hogy ez az újabb vallomás éppenséggel ösztönözni fogja további munkájában…”

És így tovább. Hát így ír egy ötödikes, hatodikos, hetedikes, nyolcadikos gyerek?

Volt, aki úgy tett, mintha nem venné észre a „cselt”, és jóhiszeműen megválaszolta a levelet.  Volt, aki szóvá tette a dolgot, de azért válaszolt, még ha kitérőleg is. 

Néhányan nem reagáltak.

Tallózzunk a válaszokban. 

„Nem írhatom meg…, miként írok, mert éppen írnom kell, ez a munka pedig időt, ideget, életet eszik az ember rövid idejéből, idegeiből és életéből. Szép neve van irodalmi körötöknek (Firtos, sz. m.), mesés hangulatú. Tartsátok benne ébren a tüzet. Szeretettel ölel mindnyájatokat Sütő András“.

„Kedves Magdi! Köszönöm az iroda-

lomtörténeti tájékoztatót. Heinrich Mann íróbácsi egyébként blöffölt (»író az, aki nehezebben ír, mint a többi ember«). Ez azért blöff, mert az ellenkezője is igaz. Blöff tehát az, aminek az ellenkezője is igaz (lehet). Ha érdekel Benneteket, miképpen írok, olvassátok el Egy nap – egy élet című könyvemet. Fényképet – színészektől kell kérni. És most – egy jó tanács. Szeretettel. Bármikor, kedvesen és őszintén válaszolok bármelyik gyerek vagy felnőtt őszinte levelére. A Te leveled – nem az. Hasonló szöveget kapott Bálint Tibor íróbácsi is – Páll Erika aláírással. Nem szeretem az előregyártott elemekből összeállított levelet. Magdikám – ne próbáljuk egymást átverni – ne hazudozzunk egymásnak. Szeretettel, Fodor Sándor“.

„Kedves Lakner Matildka! Látom, általános iskolába jársz, fiatalka vagy, talán megbocsátod egy öregembernek, ha letegez. Megkaptam a leveledet, igen szép levél, valóságos kis dolgozat, gyanúm szerint sohasem jutott volna eszedbe megírni, s azután lemásolgatni, ha kedves tanárod nem bíz meg vele. De látod, ezek a tanárok épp olyanok, mint a többi feljebbvaló: másokat szeretnek dolgoztatni; mihelyt az embernek egy szikra békessége lenne, máris ellátják feladattal, mit bánják ők a más idejét! Úgy vélik, diáknak, írónak semmi megírni azt a pár oldalt erről-arról, amit ők kitalálnak neki; szinte az az ember érzése, hogy éppen csak foglalkoztatni akarják. Pedig hidd el, kedves Matildka, nekem épp olyan nehezemre esik megírni a levelet, mint neked a magadét; abban, amit Heinrich Manntól idézel, hogy »író az, aki nehezebben ír, mint mások«   sok igazság van. Az írónak ki kell termelnie a (lehetőleg jelentős és eredeti) gondolatot, s azután olyan pontosan megfogalmaznia azt, ahogy csak lehet. Egyszer le is írtam: a jó stílus pontosság tulajdonképpen. Márpedig igazi pontosság vaktában nem érhető el.

Akkor hát mért válaszolok leveledre, ha ennyire nehezemre esik? Azért, mert nem akarom, hogy csalódjál, kedves Matildka. Nemrég Gyulakután jártam, ahonnét szintén kaptam volt egy levelet, nagyon hasonlót a tiédhez. Megtudtam ott, hogy az íróknak mindenfelé szétküldött diáklevelekre egyesegyedül én válaszoltam; a többi kedves gyerek, aki hiába várta a választ, csalódott az írókban, az irodalomban, sőt saját emberi méltóságában, mert hiszen válasz nélkül lehetett hagyni levelét. Úgy érezhették magukat, mint akiknek nem fogadták a köszönését.

Mondom: nem akarom, hogy te is csalódj. Mert látod, az íróknak is van igazuk, amikor nem hagyják dolgoztatni magukat, amikor arról akarnak írni, amiről nekik van kedvük, amikor nem szeretik, ha pedagógiai segédeszközöknek tekintik őket, hiszen tényleg nem ez a feladatuk. Megkérlek, kedves Matildka, mondd meg a többieknek, diáktársaidnak, akik netalán hiába várják a választ fáradságosan megírt levelükre, ne csodálkozzanak ezen, ne érezzék magukat sértve. Az írók többsége sokoldalú, elfoglalt ember, egyik-másikuk talán öreg, vagy beteg, aligha van kedvük ismeretlen kíváncsiskodóknak válaszolgatni.

És némelyik bizony nem is annyira tapintatos, hogy belássa: semmi szín alatt nem szabad csalódást okozni a fiataloknak. Eleget fognak ők csalódni anélkül is. Szeretettel üdvözöl: Székely János“.

Egyik módszertani kör alkalmával elmeséltem a történetet. Ezzel zártam: Kedves kollégák, gondolom, eléggé világos. A költői levél című leckéhez jutva nyugodtan hagyjátok el a tankönyvi feladatnak azt a részét, hogy „Írjatok levelet valamelyik (élő vagy halott) írónak, költőnek”.

Illetve hát: írassatok, ha van hozzá elég kegyetlenség bennetek. Elek apót nem kell sem félreérteni, sem félremagyarázni. Fő, hogy dolgozzanak, mi?…

A nebulók. És az írók, hát ők aztán nem különben.

Botlásomért sajátos módon büntetett meg az élet. Nem kellett bajlódnom hasonló levelekkel, bár gyakran látogattunk társakkal, például Ráduly Jánossal, főleg általános iskolákat, de az ő természetes közvetlensége és nagyon szerethető közlékenysége mindig megkímélt a kérdés őszinte megválaszolásától. Mondhatni, kiénekelte számból a sajtot, áldott szerencsémre.

Az látható viszont a dedikációimon, hogy csapnivalóan csúnyán írok, holott engem még tanított olyan pedagógus, akinek a levelét keretbe foglalva íróasztalom fölött őrizhetném…Csodás kézírását azonban hiába próbáltam utánozni, nem sikerült…

A diákok pedig, az akkoriak, ha olvassák ezeket a sorokat, emlékezzenek.

Nem akárkiktől kapták a választ.

A borítékok bélyege is valuta. Hát még amit rejtenek…

Ide jár még egy önleleplező kis vallomás.

Mivel főleg lányok írták (vagyis másolták) a leveleket, a fiúk szégyellősen ódzkodtak az „író néniktől”, hát elkövettem egy stiklit. Megkértem egy ötödikes kislányt, másolja le a „standard”  levelet, és a végére biggyessze oda a nevét. 

Kapott egy tízest magyarból.

A borítékot, pár soros kísérővel magam tettem postára, és feladóként is a nevem tüntettem fel.

Nemsokára megérkezett az egyetlen író néni válasza. Négyoldalas szép levél, nem illett volna elveszítenem.

Hazafelé jövet egyik iskolai ünnepségről elhagytam a mappámat. Sosem került elő.

Jaj, ez, azt hiszem, mégiscsak bünti volt. Az „író nénit” Marton Lilinek hívták…