Kaziranga – Asszám (3.)

Egy rejtett világ varázsa (5.)

A következő szállásunk a teaültetvények kellős közepén állt. Festői hely. Egy három lakrészes házikóban laktunk, amiben a gazda két kis szobát fürdőszobával bérbe ad. A harmadikban ő él feleségével. 

Miután megérkeztünk, teáért mentem a fiatalasszonyhoz. Meglepődve nézett reám, rosszallóan csóválta a fejét: nem kaptuk meg a férjétől a linket? Most én tekintettem zavartan reá. Milyen linket? Nekem semmi linkre sincs szükségem, csak egy teát szeretnénk inni. A vályogház árnyékában hangosan felkacagott Vidya. A tea jön mindjárt, de azért nem kell az ő ajtajáig fáradnom – mindent meg lehet interneten keresztül rendelni. 

Ez aztán digitalizálás! A csatornarendszer nélküli világban a szomszédnál interneten keresztül kell megrendelned a teát…

Megtaláltuk a linken az étlapot is, és a ház előtti pálmaligetben élveztük Mark Zuckerberg impériumának kényelmét. Szürcsölgettük a teát, és megrendeltük ebédünket: csicseriborsó curryt parathával (indiai lapos kenyér). A fiatalasszony fantasztikusan főzött. Már éreztem ugyan, hogy az indiai konyhán kicsit szűkült a nadrágom, de fogyókúrára lesz majd elég időm otthon. Véleményem szerint az idegenben mindent ki kell próbálni. Még az „elefántlovaglást” is.

A Kaziranga Nemzeti Park egy hatalmas, elefántfüves rétekkel, mocsaras lagúnákkal és sűrű erdőkkel tarkított védett terület. Kiterjedését egyes leírások 430 km2-re becsülik, más források szerint több mint a duplája. A tekintélyes eltéréseknek részben az az oka, hogy a környéken élő parasztok még a mai napig területi igényeket támasztanak korábbi legelőik, erdőik iránt, és néha sikerrel járnak a pereskedésben. De a fő ok az, hogy a Brahmaputrát nem érdekli a fajvédelem. Rendíthetetlen kitartással mossa partjait. Az erózió minden évben jelentős nagyságú felületet mar ki belőle. Az asszámi kormány pedig rendszeresen a parkhoz csatol kisebb-nagyobb területeket a jól növekvő vadállomány számára. 

A parkban több mint 2500 indiai orrszarvú él – a Földön élő összpopuláció körülbelül kétharmada. 

A fáma szerint Mary Curzon, az indiai alkirály felesége látni akarta az orrszarvúkat. 1905-ben meglátogatta a vidéket, de egyet sem látott. Csalódása jót tett a kihalófélben levő állatoknak. Mary Curzon a fajvédelem szószólójává vált. Férjének köszönhető a Kaziranga Proposed Reserve Forest megalapítása, kapuit 1935-ban a látogatók előtt is megnyitották. Idővel kiterjesztették a természetvédelmi programot az indiai elefántra és a bengáli tigrisre is. A parkot 1985-ben az UNESCO világörökségének részévé nyilvánították.

Az állatvédelem nagy erőfeszítésbe kerül. Monszun idején nagy területeket áraszt el a Brahmaputra. A vadak visszahúzódnak a hegyes környékekre, elhagyják a védett területet. Így bizony megtörténik, hogy az egyik-másik elefánt vagy orrszarvú az orvvadászok áldozata lesz. 

A távol-keleti országokban az orrszarvúszarv rendkívül értékes. Nem csupán a gazdagság, hatalom és siker szimbóluma. A belőle őrölt liszt nagyon drága. A hagyományos gyógyászatban csodaszerként használják láz, impotencia és rák ellen. Kilójáért még hatvanezer dollárt is fizetnek, amennyit az átlagos indiai ember tizenkét év alatt sem tud megkeresni.

Még napfelkelte előtt útra keltünk. Szelídített elefántok vártak egy fatorony mellett a turistákra. Egy állványról nyeregbe keltünk. Az elefántvezető nyereg nélkül ült előttünk. Cipőtlen lábát az elefánt füle mögé nyomta, úgy vezette a békésen kullogó bikát. 

Pitymallott, amikor elindultunk. Magas füvek fölött billegtünk a négy-öt tonnás óriás hátán. A látogatók halk szófoszlányai és a fű zizegése szinte felerősítették a sűrű csendet. Akárhogy hegyeztem a fülemet, nem hallottam az elefánt lépteinek zaját. Hangtalanul mozgott, lassan, kimért lépésekkel. Van ideje. Ő nem tudja, hogy véges az élete. 

Ráérősen hatoltunk egyre mélyebbre az ébredező gyepes mocsárba. Váratlanul megállt a menet. Én úgy el voltam foglalva az elefánttal, hogy észre sem vettem a mellettünk feltápászkodó kolosszust. Egy orrszarvút zavartunk fel hajnali szundikálásából. Szemrehányó pillantással méregetett minket, aztán elcammogott a magas fűben. 

Szinte töpörödött lábakon cipelte biztonságba hatalmas testét. Az elefánt hátáról nem is tűnt olyan nagyon nagynak az 1,70 méter magas állat. (Valószínűleg ezt egy dzsipszafarin másként láttam volna!) Inkább a 3-4 méteres hossza hatott reám tiszteletkeltőn. Én a közelség ellenére is esküdni mertem volna arra, hogy teste páncélozott. De vicces a természet! Csupán a hatalmas bőrlebenyek körüli mély gyűrődések mímelik a rinocérosz sérthetetlenségét.  

Mocsári szarvasok csordái, vaddisznók keresztezték utunkat, madarak halásztak a lótusszal benőtt tavakon. Napokig lehetne ezen a mesés tájon sétálni, elmélkedni – ha a hatóságok engednék. De nem engedik. Túl nagy a veszélye egy váratlan találkozásnak az állatokkal, és kiszámíthatatlan a vadak gyalogossal szembeni viselkedése. De bármilyen szép a táj és megihlető a tó vizében tükröződő szarvascsorda látványa, mégis vitathatatlan, hogy a reggel főszereplője a százhúszezer éves fajtörténetre visszatekintő orrszarvú volt.

A nap lassan kacsingatott a láthatár pereméről, amikor visszaindultunk. Én száz napfelkeltét sem unok meg. Mindegyik egyedülálló. Az egyik csillog, sziporkázik, a másik giccses színekre festi az eget. Kazirangában úgy tűnt, hogy a természet magába szívja a fényt, felmelegíti és visszatükrözi a félhomályt. 

A reggelinél fontolgattuk, hogy továbbutazzunk-e vagy sem. Úgy döntöttünk, hogy mielőtt felkerekedünk Meghálajába, megemésztjük az élményeket. A barátom felkötötte két pálma közé függőágyát, én pedig sétálni vittem gondolataimat a teaültetvényekre.

Monszunkor a Brahmaputra völgyében az általános hőmérséklet napközben 35°C körül mozog. Magas teafák védik a teabokrokat a tűző naptól, s ugyanakkor megtörik az ültetvények végtelenségét. Decemberben 26-27 fokos szárazság uralkodott. Az asszonyok nyírták a teabokrokat, kivágták a gyökerek vadhajtásait, s gyermekeikkel mindent hazahordtak tűzifának.  

Az angol kolonialisták Asszám Himalája és Brahmaputra közötti fennsíkjának agyagos talaján építették ki India legnagyobb összefüggő teatermő ültetvényét. A meleg, nedves éghajlaton gyors növésű a tea: már márciusban folyik az első aratás. Ebből főzik azt a könnyű, világos teát, amit én ezen az utunkon úgy megszerettem. A nyári gyűjtésig a monszun alaposan megöntözi a növényeket, kiérleli a jellegzetes édeskés, enyhén malátás ízt, a férfiak és a kereskedők kedvencét. 

Különösen a második szedésből származó tea drága. Ezt cukorral tejben főzik, chainak hívják, és mindenhol árulják: az utcák szélén, a vendéglőkben, a bazárokban, még a vonat folyosóin is cipelik a nagy teáskannákat, s jó pénzt keresnek a kedvelt itallal. A vízben főtt fekete teát inkább a magamfajta filiszterek isszák. 

Nagyon elkalandoztam a kellemes délutáni napsütésben. Egy erdő széléről vissza kellett térnem, mert az erdőben való barangolás, mint már említettem, itt nem ok nélkül tiltott. Az elmúlt években állítólag bengáli tigrist láttak a védett területen kívül. Ez a nemzeti park számára nagy siker volna. 1966-ban 20 állatot számláltak, a mai állatállományról nem találtam megbízható információt, de ha a parkon kívül is feltűnt, feltételezhető, hogy a majdnem 200 kilós macska jól szaporodik. Kalandos kedvem ellenére sem szeretnék a szabadban vele találkozni. Nem is valószínű, hiszen éjszakai vadász, és az embert csak akkor támadja meg, ha veszélyt érez vagy megijed. Hogy egy váratlan találkozásnál ki ijedne meg jobban, nem szeretném kitapasztalni. 

Decemberben ezen a vidéken délután ötkor már koromsötét van. Nem esett nehezünkre korán elaludni. Másnap is hajnalban csengetett az óra. Elindultunk a Hét Testvér következő állama, Meghálaja felé.

(Folytatjuk)

Eigel Gabriella