Karnyóné szerepében: Pregitzer Fruzsina

A nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház május 29-én, szerdán Marosvásárhelyen vendégszerepel Csokonai Vitéz Mihály Az özvegy Karnyóné és a két szeleburdiak című vígjátékával. Az esemény azért is izgalmas, mert a rendező, Keresztes Attila a miénk, a Tompa Miklós Tásulaté, a főszereplő Pregitzer Fruzsina pedig már járt színészként Marosvásárhelyen. A művésznőt kérdeztük a következő beszélgetésben.

Pregitzer Fruzsina és Tóth Károly jelenete

A nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház május 29-én, szerdán Marosvásárhelyen vendégszerepel Csokonai Vitéz Mihály Az özvegy Karnyóné és a két szeleburdiak című vígjátékával. Az esemény azért is izgalmas, mert a rendező, Keresztes Attila a miénk, a Tompa Miklós Tásulaté, a főszereplő Pregitzer Fruzsina pedig már járt színészként Marosvásárhelyen. A művésznőt kérdeztük a következő beszélgetésben.

– Csokonainak ez több mint kétszáz éves szövege. Főszereplőként hogyan látja: mi benne olyan izgalmas, érdekes, hogy ismételten előveszik a színházak?

– A nyelvezete mind nekünk, színészeknek, mind pedig az aktuális néző számára nehéz, meg kell birkóznunk vele. Izgalmas feladat és kaland, ha tőlünk egy kicsit távol álló világba csöppenünk. Ezt próbáljuk átadni, közvetíteni, élővé és húsba vágóvá tenni a mai néző számára. Mi, színészként, anyacsavarként – így szoktam magunkat emlegetni – bizonyos tekintetben végrehajtó szervek vagyunk. Tudomásul véve azt, hogy rám osztják a szerepet és ezt meg kell oldani, mindig megkeresem a magam ínyencségét vagy aktuális kalandját, amely miatt számomra kedves lesz.

Amikor megérkezett hozzánk Keresztes Attila, akiről addig csak hírből hallottam meg interneten nézegettem a munkáit, akkor – el kell mondanom – a súgónőtől, a kellékestől, a világosítótól, a plakátkészítőtől a színészekig egyöntetű lekesedéssel fogadtuk őt és fogadtuk el az ő munkához való hozzáállását. Nagyon jó volt vele dolgozni.

– Erdélyi rendezőként ő másként dolgozik, beszél a színészekkel, mint – mondjuk – egy magyarországi rendező? Van egy ilyen érdekessége ennek a közös munkának?

– Sok jó rendezővel dolgozhattunk együtt, de mivel én nagyon régóta járom Erdélyt és ízlelgethetem az erdélyi kultúrát, szellemiséget, egyáltalán az emberek kisugárzását, nekem nagyon jó volt, hogy színházi nyelven ismerős erdélyi íze volt az ő rendezésének. Sokat adomáztunk, sok helyzetre adott példaként párhuzamos szituációt, pontos arányérzékkel látta, amint valamit nem kell túlgyakorolni, túlhajtani. Ilyenkor leállított bennünket, mert éppen annak volt az ideje.

Minden rendező más. Sok erdélyi rendezővel, sajnos, nem dolgozhattam, ezért – hál’ istennek – nem tudom őket egy nagy erdélyi kalapba betenni. Attila is más, és jövőre visszavárjuk, ha igaz az, amit a madarak nálunk csiripelnek, hogy jön hozzánk rendezni. Nagyon szeretnénk.

Ennek az előadásnak a próbafolyamata rövid és kalandos időszak volt, hiszen gyakorlatilag szinte tizenegy-tizenkét nap alatt hoztuk össze a produkciót. (…)

Nagyon tisztelem azokat a rendezőket, akik amikor megakadnak egy adott lépésnél, nem tudnak továbbmenni, akkor beszélnek erről nekünk és ezáltal nem tartanak teljesen anyacsavarnak, hanem inkább alkotótársnak. Ráadásul Csokonai nem kifejezetten színpadi szerző, és sok olyan fordulata van a darabnak, amelyet nem színházi kézzel írt meg, és ezt nekünk mégis színházivá kellett tennünk. Ezt Attila mind teljesen őszintén és barátian oldotta meg: együtt kellett kitalálnunk, vagy elment és egyedül kitalálta, mert nem tudtunk továbbmenni. Ezt én mérhetetlenül tiszteltem benne.

– Visszatérve a Karnyóné szerephez: ez az özvegy mennyiben mai figura? Létezik-e ilyen meg nem értett, aztán szerelmes mai özvegy? És ilyenek-e ma a gavallérok, urak, amilyeneket látunk majd Keresztes Attila rendezésében?

– Úgy gondolom, hogy örökifjú téma ez az öregedő hölgy, aki valamilyen módon megszerzi, megvásárolja magának a fiatalok szerelmét, bókjait, kedvességét. Ez, amíg világ a világ, ember él a földön és férfi-nő problematikája létezik, addig lesz. Mindig megkérdezik tőlem: „na, és akkor hogy sikerült”, és én erre mindig azt válaszolom: „nem tudom, én csak játszottam”. Amikor felmegyek a színpadra – vannak erdélyi barátaim és próbálom őket elcsalogatni az előadásra –, ember legyen a talpán, aki megismer. Attilával mindent elkövettünk, hogy ne lehessen engem fölismerni. Mindazonáltal nagyon szeretnék ebből a szereplőből hús-vér embert faragni, kínjaival és bajaival. És akinek inge, bizony vegye magára, hogy ez az ő baja is.

– Tehát magunkra fogunk ismerni.

– Szeretnénk…

– Kétszáz éves szöveg a Karnyóné. A karakterek, a szituációk, szófordulatok valamelyest maiak?

– Ráfoghatjuk. De hadd dicsekedjek el egy picit azzal, hogy Nyíregyházán állandóan pótszékes előadásként játsszuk. Sőt, rá kell beszélni a nézőket arra, hogy ne most jöjjenek, hanem a következő vagy az azt követő alkalommal. Tehát, ha ezt Nyíregyházán így tudta „venni” a néző, ennyire érti és így tud rá reagálni, akkor én nagyon remélem, hogy aktuális is, és hogy mai füllel és mai szívvel is értékelhető.

– Ötvenen túl lehet nagyon érteni és élvezni – ahogy az urak is mondják: „a lemenő nap fényében” – a szituációkat vagy azt, hogy miként működik nő és férfi ebben a korban. Ötven alatt kiknek ajánlja az előadást? Számukra mi lehet izgalmas?

– Tíz év alattiaknak még nem, de – talán – tizennégy év alattiaknak sem izgalmas. Tele van nyelvi leleménnyel, persze, időnként betettünk egy-két olyan fordulatot is, ami mai. Tehát, úgy gondolom, hogy 15-16 éves kortól már élvezhető. Nagyon sokféle közönségünk volt, sokféle korosztály nézte meg. Be kell melegedni az elején, szó ami szó, az első tíz-tizenöt perc a felfogóképességé... de ha úgy vesszük: minden vígjáték esetében ez az idő az információk tudomásulvételét jelenti.

Én mindenkinek merem ajánlani, aki egy kicsit is mer bolondozni vagy szereti a diákcsínyt. Ez az, amit Attila hihetetlenül jól mentett vagy hozott át kétszáz évvel ezelőttről. Mi ennek a diákcsíny műfajnak szeretnénk – úgymond – megfelelni.

– Lehet ajánlani azoknak is, akik még reménykednének?

– Szerintem mindenkinek. A szerelmi szál, természetesen, a központi gondolat, de igazából a játékosság az, amit kiemelnék én erről a darabról: a nagy közös játék...

– Megtudtuk, hogy ön a magyarországi színészek közül az elsők között volt, aki nagy lelkesedéssel jött Erdélybe még a rendszerváltás után. Abból az időből milyen emlékei vannak az erdélyi színházról, színjátszásról, közönségről?

– Az erdélyi közönség egy olyan fontos állomás, mérföldkő az életemben, amely tudatosította bennem, hogy miért lépek föl a deszkákra. Nem azért, hogy írjon rólam a kritikus, hogy megkapjam a következő szerepem, sem azért, hogy valamelyik kolléga kedvesebb legyen hozzám.

Itt tudtam meg, hogy egy magyar nyelvet beszélő embernek, aki felmegy a színpadra, mi a felelőssége, miért kell oda kiállnia. Az erdélyi közönségnek felé – ezt üzenem – mérhetetlen hálámat küldöm. Hiszen Csíkdánfalvától Gyergyóditróig megtanított arra, életem egy damaszkuszi utazós nyarán, hogy miért kell színésznek lennem. Ettől kezdődően számomra minden, ami erdélyi, rettenetesen kedves.

Azóta több erdélyi előadást is láthattam és több erdélyi kolléga is felbukkant nálunk. Itt játszott Czikéli László, akit 1984-ben Szovátán még láthattam az erdélyi turné legutolsó, Az aranyember című előadásában, amelyben ő volt Tímár Mihály.

Az erdélyi színészek ott vannak a szívemben.

(Az interjút Kiss Dénes, a Marosvásárhelyi Rádió KultúrPresszó című adásának szerkesztője készítette)