2019. november 13., szerda

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Kivártam, megrágtam, mégsem tudom lenyelni azt, ami az úzvölgyi katonatemetőben történt. Nem lehet, mert megszólaltak a békítő vitézek – köztük a közszolgálati rádió egyik magyar szerkesztője is –, és tovább korbácsolják feltépett sebeinket. Érvelésüket arra építik, hogy, bár bizonyítottan elítélendő a focihuligánokkal megspékelt román támadók viselkedése, azért a székely-magyar zsoltáréneklők sem ártatlanok, akiket kampányérdekből hívtak oda a magyar érdeket képviselők. Hát akkor beszéljük meg: sokan nagyon szeretnék tudni, akkor is ilyen önostorozó toleranciával érvelnének ezek az újságírók, ha saját őseik sírját becstelenítették volna meg az ortodox pópák által vezetett furkósbotos hordák?! Kötve hiszem. Bezzeg a honi, nem magyar kisebbségeket ért inzultusoknak kötetnyi beszélgetéseket szentelnek. És ez nem baj, sőt. De az már felettébb furcsa, hogy pár száz „kolozsvári vegyes” tiltakozását vagy néhány valóban demokrata véleményformáló bejegyzését gyógyírként mutogatják a világnak, hogy lám-lám, a Balkán eme szegletében is javul a demokráciaindex. Balgaság, mert a kisebbségi jogok terén lényegében semmi sem változott harminc év alatt. A bukaresti hatalom, bármilyen színezetű legyen is, amikor erős külső nyomás nem kényszerítette, lágyabb vagy keményebb eszközökkel folyamatosan igyekezett életteret megkaparintani, a mi kárunkra. Akár sírhantjaink elbitorlásával is. Történelmünk megbecstelenítéséről nem is beszélve. 

Egy emberöltő nem volt elég arra, hogy a két ország történészei legalább a huszadik század első feléről mindkét nép számára elfogadható históriát tárjanak elénk. De legalább a sokat hirdetett keresztényi erkölcs tanításai szerint cselekednének a háborús hősök és áldozatok kultuszát ápolók. 

A két csíksomlyói zarándoklat ölelte „nyújtott hétbe” ékelt köpködős, kődobálásos provokáció két lényeges kérdésre adott választ. A Kárpát-medencei magyarságot – bármennyire irritálja a berlini multikulti bukta csodálóit ez – ma is tápláló csodálattal tölti el a hágók védelmezésére települt székelység kitartása. Ez az öntisztuló forrás eddig is képes volt, s képesnek kell lennie az idegen kultúrájú hatalom flegmáját lemosni Ábel fiairól. A másik kérdés a hatalom viszonyulása. Felvételek sokasága bizonyítja, hogy a kormányfő kedvenc főcsendőre, aki a tavaly augusztusi bukaresti tüntetésen vívott ki magának elévülhetetlen gyűlöletet, két kapura játszva tette lehetővé a román sírgyalázók úzvölgyi kegyhelyfoglalását. Ezek után nem csoda, hogy a csendőrség nem találja a provokátorokat, és a román külügy fittyet hány a magyar diplomácia felszólítására. Nekünk, akik megértük a marosvásárhelyi fekete márciust, meggyőződésünk, hogy az ügy nyertesei újból a politikai-gazdasági maffia érdekeivel összejátszó karhatalmi erők lesznek. Hát így köpnek szembe minket, bizakodó magyarokat és jóhiszemű románokat a hatalom bitorlói!