Juli kislányként értett az állatok nyelvén. Hosszú perceket tudott eltölteni a tömbházuk elé tévedt, ráérősen sütkérező szarvasbogár vagy egy játékosan cikázó káposztalepke társaságában, bár a környékbeli kutyákkal, kismacskákkal még szorosabb kapcsolatot ápolt. Igaz, otthon egészen másféle szobatárs várt rá apró korában.
– Mindössze három-négy éves voltam, így nem tudom, hogyan került hozzánk Karcsi, a liliputi kakas, a gyönyörű, hófehér tollaira és a hajnali ébresztőire azonban tisztán emlékszem – kezdte történetét kacagó tekintetű barátnőm. – Általában öt óra körül „fújta az indulót” a legényke, mégpedig teli torokból a fürdőszoba ablakából, ahonnan az egész lakóközösség jól hallhatta. Gondolom, páran jelezték édesanyámnak, hogy nem szívesen vesznek részt a pirkadat előtti „koncerten”, mert Karcsinak néhány átkukorékolt hónap után mennie kellett. Egy idős lelkipásztor ismerősünk fogadta be az udvarára, megígérte, hogy nem lesz a tollas „kvártélyosból” leves, és tartotta is magát a fogadalmához.
– Nem búsultál Karcsi után? – kérdeztem.
– Őszintén szólva engem sem tettek túl boldoggá a kiskakas napindítói, így hamar beletörődtem a helyzetbe. Igaz, hogy szívesen elnézegettem a liliputi lakótársat, ahogy jött-ment a kétszobás birodalmában – az életterünket ugyanis teljesen kisajátította –, de mivel nem nagyon tudtam játszani vele, közös kalandjaink sem voltak, így elég hamar megszoktam a hiányát. Szilviával aztán egészen másként alakultak a dolgok. Ő követett mindenhová, mint egy kiskutya, és ha úgy alakult, békésen üldögélt naphosszat az ölemben, még hintázni is lehetett vele.
– Szilvia? – ismételtem a rejtélyes nevet, amiből nehéz lett volna kikövetkeztetni, miféle házi kedvenc rejtőzik mögötte.
– A szelídített tyúkom – mosolyodott el Juli derűs nosztalgiával. – Anyukám kapta ajándékba valakitől a munkahelyén, és úgy hozta haza, mint az aznapi ebéd menüsorának főszereplőjét. Kettőnk közül édesapám látta meg hamarabb a jövevényt, egyenesen a szemébe nézett a gyanútlan szárnyasnak, majd édesanyám felé fordult, és lassan, nyomatékosan kérdezte: mit szeretnél vele csinálni? Levágni? Akkora megrökönyödés volt a hangjában az én szelíd apukámnak, hogy édesanyám – az „univerzum” döntéseivel nem vitázó, jellegzetes mozdulattal – rándított egyet a vállán, aztán csak annyit mondott: jó, akkor marhahúslevest főzök, és szilvásgombóc a második. Így lett a tyúkpajtásomból Szilvia, közösen neveztük el apukámmal. Jó pár évet töltöttem el az új játszótárssal, aki rövid időn belül igazi családtaggá vált, még a hétvégi kirándulásokra is magunkkal vittük.
Fehér-fekete fotók kerülnek elő, egy copfos, csupa mosoly kislány és egy régi filmek színésznőire emlékeztető, szépséges nő közös pillanatai, amelyekből a tollas kedvenc egyszer sem hiányzik, és mintha ő is mindig nevetésre húzná a csőrét.
– Nem vetett fel az anyagi jólét, mégis a leggazdagabb gyermekkorom volt – szólalt meg újra Juli. – Legtöbbször hármasban kerekedtünk fel a pihenőnapokon a szüleimmel, de olyan is volt, hogy csak apukámmal ültünk be a kocsiba, én persze Szilviával a karomban. Egész úton énekeltünk, amikor pedig kedvünk tartotta, megálltunk, és almát, vackort vagy éppenséggel zöld szilvát szedtünk az út menti fákról. A tökéletes szabadság órái voltak azok. A tyúkbarátnőmre visszatérve, amikor kezdtem kamaszodni, és egyre kevesebb időm jutott rá, közös megegyezéssel őt is az öreg lelkésznek adományoztuk. Akkoriban még Karcsi is ott tanyázott, így alkalma volt családot alapítani Szilviával. Azt ne kérdezd, hogy élt-e a lehetőséggel, nem követtem nyomon a fejleményeket. Ahogy serdültem, valahogy másodlagossá vált az állatvilággal kialakított szövetségem, és egyre erősödtek az emberi kapcsolataim. Egy történetet azonban még elmesélnék az első időszakból. Édesapám testvére elkéreztetett egy nyáron a szüleimtől pár napra a Duna-deltába. Négy-öt éves lehettem akkoriban, így elég nehezen adták be a derekukat édesanyámék, de végül hatott a rimánkodásom. A Duna középső ágánál lévő településre, Crişanra vitt a nagybátyám, aki szenvedélyes halász volt. Én nem éppen ezért tartottam vele, hanem mert vonzott a delta világa, amit addig csak a televízió szombat esti műsorában, a Teleenciklopédiában láttam. Nagybátyám már első nap kivitt a Dunához, és ha már ott voltunk, átadta magát kedvenc szórakozásának. Nem kellett sokáig várni, és horogra akadt az első halacska, aztán a második és sorban a következők. Nagybátyám minden szerzeményt a kezembe adott, és utasított, hogy „engedd be”. Volt mellettem egy kisebb veder, a parancsszó azonban nem tette egyértelművé, hogy a zsákmányt abban kell landoltatnom, így az összes halat szép csendben visszaengedtem a folyóba. Nem volt ebben semmi szándékos rosszaság, kisgyermekésszel egyszerűen az tűnt nekem természetesnek, hogy az otthonukba kell őket újra beereszteni. Hosszú órák teltek el ebben a vidám körforgásban – amit nálam talán csak a kis uszonyosok élvezhettek jobban –, és amikor nagybátyám úgy gondolta, hogy aznapra eleget szorgoskodott, izgatottan fordult felém. Mennyi hal van? – kérdezte, én meg ártatlanul vállat vontam, és csak annyit motyogtam: azt meg én honnan tudjam? Hogyhogy honnan? – nézett rám gyanakodva nagybátyám. Hát honnan tudjam, mennyi hal van a Dunában – vágtam ki magam nagy büszkén. Máig sem tudom, mi játszódhatott le nagybátyámban, amikor végre összerakta a képet, és megértette, miért üres a veder, mindenesetre másnap szépen hazafurikázott a szüleimhez. Ez volt életem egyetlen horgászkalandja, de többre nem is vágytam. Mostanában gyakran gondolok arra a sok kicsi halra, amit visszasegítettem az életbe, és néha átvillan az agyamon, hogy talán mindegyikük teljesítette egy ki nem mondott kívánságom. Annyi szépségben és örömben volt részem a mögöttem lévő időben, hogy ez nem is annyira valószerűtlen gondolat.
