Karácsonyi Zsolt: Hamlet a túli tárlaton. Havazás
Nem lehetnek ennyire élők, csakis a holtak.
Például ez a harangozó.
Nem lehetnek ennyire élők, csakis a holtak.
Például ez a harangozó.
Kormos lelkét mossa a télben.
Nézem arcában azt az életet, amit én
még át sose éltem.
Ezeregy kép van itt, de egyiken sem
látom a múltam. Mindazt, amit elfelejtettem,
amit csak hiába tanultam.
Nem látom már sehol azt a testeken átvonuló,
annyira ismerős rezgést, ami bárkinek
könnyűvé teszi
az álmodozást
meg a felejtést.
Emlékszem tehát mindenre, ami én
sose voltam. Értelmetlen ezért,
hogy a semmiből idáig
visszakapaszkodtam.
Egyáltalán, minek tárlatot nyitni ezen a sziklás,
túl kopár hegyen? Itt, ahol szólni se kell,
hogy bármi legyen.
Minden önmagától tárul ki, és megmutatja
magát, azt, hogy miért merevült ki,
mi zárta el
a mozgás
folyamát.
Ezen a túli tárlaton
nem látszik más, csak az, ami élet,
ami szó és tett szerint többé már úgysem
tapasztalható.
Itt van egy pompás, aranyozott keret. Teljesen
üres,
de bent még hull a hó.
