Karácsonyi istvánozás Nyárádselyében

Karácsony másodnapján délelőtt a selyei legények álmosan hallgatják az igét megszokott helyükön, a templom karzatán. Elmúlt éjszakájuk tanújaként ezen nem csodálkozom. Nem hajthatták le a fejüket egy percre sem, egész éjszaka úton voltak, házaltak. S most rajtuk a templomi gyülekezet, a falu vizsgáló szeme: hogyan állták ki a próbát? A szokásrend, az íratlan törvények megkövetelik, hogy a szent ünnep másodnapján is az istvánozó legények mind ott legyenek az Isten házában. 

Az istvánozás köszöntő szokása

 Nyárádselyében ünnep másodnapjára virradólag a legények István napját köszönteni járnak, ahogyan mondják: istványoznak. A szokás eredetét a vallási néprajz kiváló tudósa, Bálint Sándor középkori liturgikus hagyományban gyökerezteti. Eszerint a december 26-án, illetőleg 27-én az István és János köszöntése, az istvánolás és jánosolás szokása a bibliai István első vértanú és János evangelista hajdani kultuszát, a Szent István, illetőleg Szent János pohara néven emlegetett szentelményt idézi. Ezzel a szentelménnyel az egyház a pogányságból megtért népeknek a téli napfordulóhoz kötött mágikus évkezdő mulatságát, áldomásait akarta mérsékelni, szelídíteni István és János oltalma alatt, szentelt borral. A liturgikus hagyomány a századok során elvilágiasodott, a szakrális mozzanatok jórészt kihullottak belőle. Névnapköszöntő szokásként Erdély több vidékén gyakorolták. Diákok, kántorok, iskolamesterek verses köszöntőivel, énekeivel tisztelték meg az Istvánokat, Jánosokat.

 Az eddigi erdélyi leírások és adatok alapján úgy tűnik, hogy az istvánozás és jánosozás szokása a 20. század közepéig-végéig egyrészt a közép- és dél-erdélyi református vidékeken – Marosszéken, Nagyenyed környékén, Kalotaszegen, a Mezőségen és a Szilágyságban – maradt fenn, másrészt a keleti, katolikus székelység körében. Némelyik faluban összeolvadt a karácsonyi kántálással, másutt az aprószentekeléssel. 

 Selyében az istvánozás szokása az egész közösséget átfogta. Sok az István a faluban, akiket mind fel kellett köszönteni. Házasemberek, rokonok, komák, barátok indultak hozzájuk. A felköszöntéskor ők csak ritkán énekelték a hagyományos istvánozó énekeket és mondták a pohárköszöntőket. Ez a legények tiszte, feladata, avagy kiváltsága volt. Ők az istvánozás főszereplői. A legények nemcsak az Istvánokat köszöntik, hanem felkeresik a leányos házakat is. Így a szokás részesei legények, leányok, Istvánok, szülők, nagyszülők, a kisgyermekeken kívül szinte minden korcsoport. A karácsonyi ünnepek izgalommal várt eseménye volt még a kilencvenes években is ez a dramatikus köszöntő szokás, de az ezredforduló óta ki-kimaradozik. Illő hát, hogy felelevenítsük 1992 karácsonyának szokásrendjét.

Elérkeztünk tisztelni

 Karácsony első napján este Gy. Déneséknél, a ,,tanító bácsinál’’ gyülekeztek a legények. Ide járnak minden karácsony előtt immár hat éve, mióta ,,ez a tanító bácsi’’ foglalkozik az istványozókkal. A kicsik serege, a most először istványozók a tizenhét-tizennyolc éves legények. Velük többet kellett gyakorolni. Először is leírták, füzetekbe másolták az énekeket és köszöntőverseket. A nagyok serege a tizenkilenc-húsz éves besorozott katonalegények. Ök már a tavaly is jártak, velük csak ismételni kellett. Szoktak istvánozni közösen a leszerelt legények is, de nekik már nem kell tanító.

Eljött az éjfél, a tanító bácsi útnak indítja a csapatokat. A kialakult szokás szerint a két sereg ellentétes irányba indul, de mindkét csapatnak törvényesen kell eljárni. A kicsiket egy-két helyre tanító bácsijuk is elkíséri. Az úton kettes sorban, katonásan mennek, hangos beszéd nincs, halk suttogás is alig, csak a hó csikorog a talpuk alatt.

 Éj van, csend, de Gy. Istvánék tornácán mindjárt felhangzik az első künt való ének. Selyében az istvánozás során élesen megkülönböztetik a künt való és bent való énekeket. Nem szabad, nem lehet ezeket felcserélni. De a kinti énekeket is szigorú sorrendben szólaltathatják meg, attól függően, hogy az éjjel, a hajnal és a reggel melyik szakaszához érnek. Éjféltől hajnalig az a szokásos ének, amelyik most az első István ajtaja előtt felcsendül: „Éj van, csend és nyugalomnak éje”.

Az ének után bekopognak. A beköszönő lép először a házba, köszön is jó hangosan és ünnepélyesen:

– Szerencsés jó reggelt adjon az Isten kegyelmeteknek!

Házigazda: – Adjon az Isten…

Beköszönő: – Hála Istennek, hogy jól nyughattak, s felkelhettek egészségben…

Házigazda: – Felkeltünk, ha önök is felkelhettek egészségben…

Beköszönő (versbe kezd, íme egy részlete):

Eljöttünk azon vezérletnél fogva,

Mellyel egykor a napkeleti bölcsek

Vezéreltettek a Jézus jászolához e szent napon.

Vezéreltettek pedig egy fényes csillag által.

Mi is ezen csillag után evezve,

Feltaláltuk köztiszteletünknek tárgyát,

Ez pedig Gy. István urunk.

Fogadja el tiszta szívből jövő üdvözletünket.

Üdvözletünk s kívánságunk előlegesen is ez:

Te szép hajnalcsillag, soha le ne haladj,

E ház felett fényben, délben is itt maradj.

Ide minden áldást, szerencsét bőven adj,

S te Jézus lakóul örökre itt maradj.

Áldottak legyenek napjaid mindvégig,

István urunknak a földtől az égig.

Mi szívünkből kiáltjuk, az Isten éltessen,

Sok neved napjával megörvendeztessen!

 A beköszönő verset minden istvánozó legénynek tudnia kell, az éjszaka folyamán mindannyian sorra kerülnek. Megegyezés szerint egy-egy háznál az vállalkozik a beköszönő elmondására, aki odatartozik: szomszéd fiú, rokon, barát. A ,,Szent István tiszteletére” érkezők csak ,,kegyelmeteknek” szólíthatják a háziakat, ,,István urunk” pedig ,,önök”-nek a pelyhedző állú legényeket. Ez a tiszteletadás. A tiszteletadás megköveteli, hogy a beköszönő verset minden legény pontosan, hibátlanul, már-már imádságként tudja előadni. Ne zavarodjon bele akkor sem, ha közben a házigazda megállítja, és kérdéseket tesz fel. Mert megállíthatja és kérdezhet. Ez a faggatózás. A legénynek azonnal válaszolnia kell, és utána, mintha mi sem történt volna, tovább folytatnia a verset. A faggatózás után a legényeket terített asztal mellé ültetik. Oldódik az ünnepélyes, feszült, emelkedett hangulat, spontán beszélgetés indul. A házigazda megtölti a poharakat, kínálja a legényeket. Azok egymásra néznek, s egy közülük azonnal feláll, kezében a pohárral. Pohárköszöntőt fog mondani, köszöntő nélkül senkinek az ajka nem érinthet italt:

Adjunk hálát a mi Urunknak,

Hogy örömét érthettük a szent napoknak.

A kis Jézus, aki most született,

Adjon önöknek is mindég segedelmet.

Bút és bánatot innen távoztasson,

Öröm s boldogságot erre házra adjon.

Akinek pedig most tiszteletet teszünk,

Kívánjuk, örvendjék sokáig mivelünk.

A Jóisten hőn szeresse,

Mennyei koronát nyerje el végtére.

Házigazda: – Isten hallgassa meg…

Koccintanak a házigazdával és isznak egy kortynyit a legények, de csak éppen megkóstolják a bort. Az a tisztesség, hogy minden felköszöntöttel koccintsanak, igyanak is egy keveset. Csak annyit, hogy jókedvük legyen, de ne ittasodjanak meg. Ez az istvánozás egyik legfontosabb próbatétele, követelménye. A borkóstolás után spontán beszélgetés kezdődik, majd a legények újból összenéznek és felállnak. Bent való ének következik. A pillanatnyi csendben a szemek a jó énekesre, az énekvezérre szegeződnek, hogy egyszerre és egyazon hangon kezdhessenek. Azzal fejezik be, hogy: 

Éljen István, áldott,

 Boldog esztendőket,

 Vélünk együtt

 Sok szép jeles ünnepeket.

Jól sikerült az éneklés, fesztelenebb a hangulat, jöhet az újabb „fogjátok meg, fiúk”. Kortyintás után a legények újból összenéznek, egyikük feláll, a többiek elhallgatnak. Aki felállt, az elköszönő, szintén a rokonságból, szomszédságból való. Ő mondja a megköszönő verset:

 – Igen tisztelt házigazda! Mi nagyon szépen megköszönjük a hozzánk való jóakaratát, amelyben minket szíveskedtek részesíteni. Mert mi erre érdemtelenek voltunk. De a jószívűség arra bírta önöket, hogy megvendégeljenek, mi elfogadtuk. Adja az Isten, hogy amit részünkre juttattak, annak nyoma ne láttassék, hanem ahelyett adjon az Isten sokakat, hogy még többször és több jó embertársakat ilyen dús terített asztal mellett megvendégelhessenek, szívünkből kívánjuk kegyelmeteknek. Akinek tetszik, szabad még szólalni, tisztelt barátok, útnak kell indulni.

 A megköszönés a látogatás végét jelzi. Utána már hiába kínálnák őket bármivel. Sorra kezet fognak a háziakkal, és további kellemes karácsonyi ünnepeket kívánva elköszönnek.

A tanító bácsik

Gy. Dénes csak az istvánozó legényeknek tanító bácsi. Az a mindenkori tanító bácsi, aki megtanítja az istvánozó énekeket és verseket, aki vigyáz a szokás rendjére, lefolyására elejétől végig. A harmincöt éves Gy. Dénes foglalkozása szerint nemhogy tanító lenne, hanem iskolába is keveset járt. Élete nagy részét a Bekecsen töltötte. Tavasztól őszig pásztorkodik, marhapásztor. Télen is pásztor immár hat éve: legénypásztor. Selyének ez időben nincsen helyben lakó ,,emberpásztora”, állandóan a faluban élő tanítója, lelkésze. Azok mind ingáznak. De különben sem papok, tanítók foglalkoztak az istvánozással. Gy. Dénest Kacsó Miklós tanította bé, az ő nemzedékét utoljára, mielőtt meghalt. Kacsó Miklós bá’ földműves ember volt és szigorú tanító bácsi. Miklós napján (december 6-án) kezdte a próbákat, hiányozni nem lehetett. Féltek is tőle a legények. Ha valaki nem jól énekelt vagy rosszalkodott, mindig azt mondta: ,,Fiúk, nem jó a menet”. A ,,tanító bácsik” sorát s ezzel együtt a szokás múltját az emlékezet segítségével az első világháború körüli évekig tudjuk felidézni. Kacsó Samu bácsit, Selye legidősebb emberét faggatom.

 – Mü úgy örököltük ezt a szokást. Így vót az én üdőmben is. Szent István mártír tiszteletire jártuk. Hogy ki kezdte, azt nem tudom, az olyan, mint az éjszaka.

 – Akkor is volt tanító bácsi?

 – Münköt Parajdi Károly bá’ tanított, oda jártunk. Földműves ember, de nem volt sok birtoka. Hirdető is volt, kiáltotta a híreket. Utoljára harangozással foglalkozott, s a kántornak kisegítője. 

 – Ez mikor, hányban lehetett?

 – Mindjárt az első háború után. Én 1924-ben rukkoltam bé, s azelőtt istványoztam.

 – Jártak a leányokhoz is?

 – Hogyne! Az Istványokhoz s a leányokhoz.

 Az Istvánokhoz és a leányokhoz

 Nyárádselyében ez volt a köszöntő szokás rendje. Az előző generációk a konfirmált leányokhoz jártak, tizenöt évestől húszévesig. Azon felül vénleányoknak tartották őket. Manapság tizenhárom évestől kezdődik a leány. A vénleányság pedig huszonöt évestől. Jócskán kitágult tehát az istvánozókat fogadó leányok lehetséges korcsoportja. Azért ,,lehetséges” , mert egy leánynak sem kötelező, hogy fogadja az istvánozókat. Régebb érte az a kellemetlen meglepetés a legényeket, hogy a leánynál zárt kaput találtak. Most Kacsó Lászlóéknál a házi leány, Erika le sem feküdt, izgalommal várakozik. Az asztal megterítve, a kapu nyitva. Neszezés, dobogás hallszik az udvarról, majd felcsendül a hajnali órákban szokásos kinti ének: „Oh, fényes hajnali csillag”. Erika tudja a dolgát. Már az elején eloltja a villanyt, hogy csak az énekbeli fényes hajnali csillag ragyogjon. Az éneklés vége felé újból meggyújtja, jelzi, hogy jó szívvel fogadják az istvánozókat. Bekopognak, köszönve besorakoznak a szobába. Kezdődhet a szertartásos népi színjáték Beköszönő (a leányos háznál való verset mondja, részlet)

Mi ugyan tudjuk, hogy ezen háznál István nincsen,

De van egy olyan nőszemély, ki a mi tiszteletünk tárgya.

Kívánjuk, ezen nőszemély Isten előtt legyen kedves,

Emberek előtt dicséretes. (...)

A jézusi szép hajnalcsillag hosszas időkig

Tündököljön a házuk felett,

A ház falain belül áldás, béke sugározzék.

Kívánjuk ezen ünnepeket

És az évnek hátralevő napjait töltsék békében,

Az új évbe pedig léptesse át az Isten

Új örömök között,

Szívünkből kívánjuk kegyelmeteknek.

 A felköszöntés, éneklés, pohárköszöntők sora után a házi leány a beköszönő és elköszönő legénynek virágbokrétát varr a kabátjára. Kemény a farmerdzseki anyaga, nehezen jár benne a tű, jó időbe telik, míg Erika felvarrja. De a legények várnak türelmesen. Dzsekijükön, sapkájukon már több virágbokréta díszeleg. Reggelre tele lesz mindkettő virágbokrétával. Összesen vagy harminc-harmincöt háznál, Istvánnál és leánynál ismétlődött meg ez az ünnepi közösségi, népi életszínjáték.

Barabás László