Kántornéra emlékeztek

A marosvásárhelyi Lorántffy Zsuzsanna Kulturális Egyesület február 28-án,

a magyar színjátszás hőskorának nagy alakja, Kántorné Engelhardt Anna halálának 165. évfordulóján bensőséges hangulatú megemlékezésen idézte fel a színésznő személyiségét, zaklatott életútját. Mint már többször is az eltelt negyedszázadban, az egyesület szervezésében a római katolikus temetőben, Kántorné síremlékénél gyűltek egybe az emlékezők, és méltatták a jeles előd érdemeit. Ezekről az utóbbi időben egyre többet hallhattunk, ami annak is köszönhető, hogy a Mentor Könyvek Erdélyi Ritkaságok sorozatában napvilágot látott a Marosvásárhelyi krónikás füzetek II. kötete, és abban a néhai helytörténész, Fodor István dolgozata, a Kántorné, az első és legnagyobb tragika végállomása Marosvásárhelyen. De talán mégis eléggé szűk még azok köre, akik ismerik e drámaian alakult pálya fontosabb állomásait. A sors mostohán bánt vele, erről néhány könyv is tanúskodott a halála utáni több mint másfél évszázadban: Szigligeti Ede életrajzi kötete, Kárpáti Aurél hasonló monografikus munkája, Kertész Erzsébet könyve, Ignácz Rózsa regénye. Vagy még hitelesebben Kántorné Barna János által egybegyűjtött és sajtó alá rendezett levelei. Sok tudnivalót közölt róla a pályatárs és barátnő, Déryné naplója. Déryné Széppataki Róza visszaemlékezései három kötetben elevenítik fel a vándorszínészet, majd a Magyar Színház létrejöttének folyamatát és a pesti színházi élet fellendülését az első magyar kőszínház megalapítása után. Az utóbbiból Kántorné igazságtalanul kimaradt. Déryné erről is nagy együttérzéssel írt. És még több mindenről, ami kikerekíti azt a képet, melyet a Vásárhelyen 1854-ben magányosan és nagy szegénységben elhunyt színésznőről a mai színházkedvelők kialakíthatnak magukban. Déryné naplójában pár erre vonatkozó bekezdést mellékletünkben is bemutatunk.

Déryné Széppataki Róza: Déryné naplója

Kassán

Kántorné itt volt, és volt kivel méltólag társaloghatnom. És mi mindig vonzalommal voltunk egymás eránt. Ő többnyire nálam töltötte idejét, ő is egyedül lakott, én is, és így űztük egymás társaságában az unalmat messze magunktól, nyáron a sétákon, télen nálam jó meleg szobámba, ő többnyire nálam vacsorált s ozsonnált. Nagyon sok jó órákat töltöttünk együtt. Mindketten szerettünk nevetni, de ő annyira, hogy mindjárt a földre terült, s ott hentergett nevettébe, ha jókedvébe volt, és alkalma nyílott rá…

Mi, Kántornéval igen jól töltöttük az időt. Ő megismerkedett egy Horváth nevű fiatal ügyvéddel, ki igen megszerette Kántornét. Bár sokkal fiatalabb volt, meg is kérte, s nőül is vette volna. De Kántorné még csak gondolni se akart többé a férjhezmenetelre. Horváth addig-addig unszolta, hogy végre megígérte neki, hogy majd meggondolja még. Azonban a szerencsétlen flótás odamegy egyszer, éppen midőn Kántorné nagyban tisztogatott, súroltatott előtte való napon, s dohányzás közben lepék a tiszta padlóra. Kántorné, ki igen tisztaságszerető nő volt, fölpattan: „S magához mennék én férjhez? De az én szobám földjét ugyan be nem köpködi, s ne is említse többé én előttem a férjhez menést, mert még csak udvarlómnak se fogadom el!” S ezzel csakugyan el is múlt a viszony, de azért fogytig udvarolt Kántornénak, s kacagtunk rajta, hogy miért maradt el a házasodás, pedig eléggé esküdött, hogy szórakozásból történt.

Újra Budán

A kinyitás után mintegy két héttel egy cédulácskát kapok Budáról. Kántorné megérkezett, s ezt írja nekem: „Édes Déryném! Én tegnap megérkeztem, betegen, nem bírom elhagyni az ágyat. Kérem mindenre, jöjjön át Budára, a maga volt szállásán vagyok. Beszédem van magával. Kántorné”.

Én ebéd után azonnal fiakkerre ültem, s mentem. Ott feküdt szegény, dagadt, vastag lábaival, kínok között, mert a sebek kiújultak, mely lábfagyást ő akkor kapta, midőn Budán játszott a társaság, s télen fagyba-hóba átjártak játszani Pestre, s néha a csolnakba becsapódván a víz, a hideg színpadra föllépvén, megfagyott a lába. Gyógyíttatta is a lábát sárfürdőt használván, de most újra kisebesedett. Ott feküdt Debrecenben, s azért nem jöhetett a megnyitásra, s minthogy akkorra meg nem jelent, igen föl volt a társaság „némely” tagja bőszülve. Bajza úr volt akkor az intendáns, ő egy szelíd lelkületű férfiú, de igen gyenge volt, s amit a társaság vezérei tanácsoltak neki, azt ő teljesítette, ellent ugyan nem mondott nekik semmibe, s azok azt tanácsolták, írja meg Kántornénak Debrecenbe, hogy ha eddig meg nem jelent, úgy már ezentúl kénytelenek személye nélkül ellenni, hanem van a vidéken elég vándortársaság, hol ezentúl helyet fog találni. Mintegy ezt foglalta magában a levél, csakhogy bővebben. Ez kemény volt egy oly művésznőnek, mint Kántorné, az ő szerepeiben! Nem említek most egyebet, csak az egy Sapphót. Erre többet nem teremtett az isten, valamint Griseldisre sem Lendvaynénál, midőn én őtet legtöbbszer láttam. De erről majd később… Térjünk vissza. Ez kemény volt! Kántorné ezen levelet nem kapta meg Debrecenbe, s retur visszaérkezett a társasághoz. Midőn Kántorné megérkezvén jelentette magát a társaságnál, hogy megérkezett, de betegen fekszik Budán, a neki címzett levelet küldötték el neki felelet helyett! Ez lelketlen volt! Igen, újra mondom, lelketlen volt!

Ugyan mi dúlhatta akkor a művésznő szívét?! Arról talán csak az tud ítéletet mondani, aki hasonló megalázásban részesült, s csak az érezheti a lelki fájdalmat, mely a megsértett büszkeségével küzdött keblében. Ámbár ha a színészet nem veszített is az ő nélkülözésével, mert ott virult a fiatal, nagy reményt nyújtó, naponta előrehaladó csemete: Laborfalvi Róza szép alakjában – de én az emberség s méltánylás érdekében veszem föl a dolgot! Mert ő is küzdött azokkal a régi-régi küzdőkkel, kik egyengették a rögös utat, még mielőtt engem Pestre vezérelt hajlamom, már ő akkor férjhez és Pestről el is ment. Igaz, hogy ő nehezen tanult, ő Sapphót három fertály évig tanulta, de ő a szerepet nem játszotta, ő azt teremtette, ő nála e szerepben minden lépés ki volt mérve, attól egy hajszálnyira se távozott, de az azért nem látszott, hogy kimért, hanem egy összehangzott, egybeolvadt műelem volt. Én láttam aztán egy kedvelt művésznőtől, Székelynétől ezen szerepet eléadva. Ó, mentsen isten! Pedig neki is voltak jól sikerült szerepei, de ezt ne! Ó, csak ezt ne! Egy mozzanat bár árulta volna el azon magasztos szenvedést, mely nem könnyekben rejlik, de mintegy vasmarokkal szorítja a szívet, és sajtolja ki a néző szeméből a könnyeket. Én, valamennyi szerep volt akkor: kicsi és nagyszerű a magyar színpadi könyvtárban, és a színpadon megfordultak, mindent eljátszottam, csak Sapphót nem, midőn a különbséget láttam a két színésznő közt. Azt mondtam: „Dehogy gyilkolom meg e magasságot s vele együtt magamat!”.