Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Lángoló ciprusok és göcsörtös olajfák között,
mint végtelenbe nyúló lázas börtönök,
hullámzanak a napégette sárga búzaföldek,
a felhők egymásba gabalyodó fehér gomolyagokká tömörülnek,
a hegyek lüktető kék dudorok Isten hatalmas kézfején,
de hiszen nincs is Isten, csak Vincent meg a szél meg én,
egy fasor, egy nagy sárga parasztház Arles közelében valahol,
elszórva pár piros pipacs, pár részeg fehér virág dalol,
az ég kék és a magas fenyőfák törzse rozsdabarna,
a legbiztosabb menedék a bolondokháza arra,
„ha visszanézek majd, sóvárgó szerelemmel” –
valami ilyesmit írt, a keze festékfoltos, boldog ember!
*Elhangzott 2019. december 14-én a marosvásárhelyi Mészárosok bástyájában a Látó-nívódíj-átadó ünnepségen