Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
2014-10-28 16:17:23
Imolára valahogy mindig jól illettek az álmok. Pasztellszínű selyemblúzként simultak rá vagy meleg sálként védelmezték, máskor meg szinte észrevétlenül lengték körül, mintha láthatatlan ujjak kötötték, szőtték, rajzolták volna, éppen az ő méretére és szükségletére valamennyit. Ha néha úgy is érezte, hogy lehullnak róla, ez sohasem következett be igazán. Története is ezt bizonyítja, amelyet kérésemre telefonon mesélt el.
– Tizenhárom éves koromban már tudtam, hogy pedagógus leszek. Mindig is elbűvöltek a gyerekek, nagyon szerettem a közelükben lenni, így tanítónőnek készültem. A marosvásárhelyi Pedagógiai Líceum elvégzése után mégsem mentem kisdiákok közé. A kolozsvári Babeş–Bolyai Egyetem Bölcsészkarára, magyar nyelv és irodalom – magyar néprajz szakra felvételiztem. Az egyetemi évek után, 2007-ben már nagyon vágytam arra, hogy gyakoroljam a tizenévesen választott hivatást, de közben nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy mégsem kellene veszni hagyni a Kolozsváron szerzett tudást, így eldöntöttem, hogy magyar szakos tanár leszek. Közben elkezdtem a mesterképzőt, egy kereskedelmi rádiónál pedig a műsorvezetői munkába is belekóstoltam. Jól éreztem ott magam, minden szempontból egy hullámhosszon voltam a kis csapattal, és ezt nagyon élveztem. Egy éven át nyelvművelő és gyerekműsort vezettem, a tanításról azonban nem tudtam lemondani, így, amikor meghirdették a tanári állásokat, jelentkeztem. Egy mezőségi faluba kerültem.
– Milyen volt ott a kezdeti időszak?
– Kalandos, elmesélem. Az iskolát éppen tatarozták akkoriban. Az első gyűlést az udvaron tartottuk, a padokon. Szeptembertől januárig különböző helyeken zajlottak a tanórák, a kultúrotthonban – az egyik osztály a színpadon, a másik a nagyteremben –, illetve régi házakban, amelyeket a szülők bocsátottak a rendelkezésünkre. Időnként egerek szaladgáltak körülöttünk, hideg volt. A gyerekek otthonról hozták a tűzifát. Éjjelente azt álmodtam, hogy rendes táblára írok. A következő év elején aztán valóra is váltak az álmaim. Egy vadonatúj tanintézet várt ránk, amelyet a városból érkező vendégek is mindig megcsodáltak.
– Hogy viszonyultak hozzád a gyerekek és a kollégák?
– A tanártársak örültek, hogy végre egy szakképzett pedagógus érkezett közéjük. A diákok is jól fogadtak, gondolom, a legtöbb pályakezdő fiatalhoz így viszonyulnak a gyerekek. Két osztályban a fiúkkal voltak gondok, nagyon nehéz volt fegyelmet tartani, de aztán összeszoktunk, megismertük, elfogadtuk egymás stílusát.
– Milyen volt a tanítványaid tudásszintje?
– A helyesírással volt a legtöbb probléma, elképesztő nyelvtani hibákkal találkoztam. Volt olyan tanuló, aki ötödikben még nem tudott írni, olvasni, de ügyes, szorgalmas diákjaim is akadtak, közülük egyesek már egyetemisták.
– Nem volt fárasztó az ingázás?
– De, az volt a legmegerőltetőbb. Mindennap háromnegyed hatkor keltem, az iskoláig másfél órát utaztam. Az első adandó alkalommal meg is próbáltam közelebb kerülni Vásárhelyhez.
– Mikor került erre sor?
– 2010-ben. Az a változások éve volt. Akkor mentem férjhez, változtattam lakhelyet, és akkor tettem le a véglegesítő vizsgát. Egy Maros menti kis faluba kerültem, húsz percre a várostól.
– Ott jobban szeretted?
– Első perctől láttam, hogy mások, nyitottabbak az emberek. Egy néptáncos gyökerekkel rendelkező faluban, ahol az iskolában tánccsoport működik, és a gyerekek különféle rendezvényeken lépnek fel, turnékra járnak, folyamatosan tágul a látókör, kicsik, nagyok egyaránt fogékonyabbak az újra. Egyébként a diákok tudásszintje is jobb. Igaz, nem olyan szép az iskola, mint a korábbi helyemen, de bizonyára itt is eljön a felújítás ideje.
– Összevont osztályokban is tanítasz?
– Igen, zenét. Ez számomra egy külön kihívás. A főtantárgyakat szerencsére nem oktathatjuk összevonva, így a magyarórákat mindig csak egy osztálynak tartom.
– Közben ledoktoráltál.
– Amikor lejárt a véglegesítő vizsga, megfogadtam, hogy nem kezdek neki semmilyen új tanulási folyamatnak. Aztán egy hét múlva kaptam egy levelet a mesteri dolgozatomat vezető tanártól, aki egy doktori iskolát ajánlott a figyelmembe. Megbeszéltük a dolgot a párommal, és úgy döntöttünk, hogy nem szabad kihagyni ezt a lehetőséget. Három évig voltam doktorandusz, egy évig bizonyos időközönként Kolozsvárra jártam, a második évben kétszer három hónapig ösztöndíjas diákként Budapesten gyűjtöttem az anyagot a dolgozatomhoz, amelyet a harmadik évben írtam meg. A tavaly októberben védtem meg, most zajlik az elismertetése.
– Mi volt a dolgozat címe?
– Lokális történelem mint narratív identitás, Bernády kultusza Marosvásárhelyen.
– Ezek után nem vágysz arra, hogy középiskolában vagy egyetemen taníts?
– Mindenre nyitott vagyok. Tudom, hogy olyan nyugodt életem, amilyen ebben a falucskában van, sehol máshol nem lesz, de azzal is tisztában vagyok, hogy nem sokáig bírom egy helyen. Nem szoktam előre tervezni, a kíváncsiság hajt mindig tovább. Sokan megkérdezték tőlem, hogy mi az, ami a tanügyben tart, hiszen nap mint nap annyi akadályba ütközöm, rengeteg a papírmunka, gyakran tervezési problémák merülnek fel. Engem a gyermekek visszajelzései kárpótolnak mindenért, illetve az, hogy itt lehetőségem van magyarázatot keresni és találni a lélekmozgások miértjeire.