2020. július 5., vasárnap

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Nagyon ritkán adatik meg, hogy látomásos szépségekben, egyéni sajátosságokban, festői értékekben ennyire bővelkedő kiállítást láthassunk a marosvásárhelyi Kultúrpalota földszinti galériáiban, mint most, amikor Kákonyi Csilla káprázatos kompozíciói ragyogják be a termeket.

Életkép a megnyitóról (Fotó: Vajda György)


Nagyon ritkán adatik meg, hogy látomásos szépségekben, egyéni sajátosságokban, festői értékekben ennyire bővelkedő kiállítást láthassunk a marosvásárhelyi Kultúrpalota földszinti galériáiban, mint most, amikor Kákonyi Csilla káprázatos kompozíciói ragyogják be a termeket. Festészetének ismerői számítottak erre, de még többet is kaptak a vártnál, mert a kiállítás könyvbemutatóval párosult, a csíkszeredai Pallas-Akadémia Könyvkiadó igényes Élet-Jelek sorozatában megjelentette a művésznőről készült monográfiát, a vásárhelyi eseményen megjelent szerző, Banner Zoltán művészettörténész pedig művészetelméleti, keletkezéstörténeti meg személyre szabott tudnivalókkal is kiegészítette a nézőkben a látvány keltette erőteljes benyomásokat. Érdemes a kitűnő reprodukciókban bővelkedő album szövegrészéből, a Kriterion-koszorúval frissen kitüntetett Banner Zoltán méltató gondolataiból részleteket kiragadnunk. Ezek ismeretében még hívogatóbb lehet a kiállítás a művészetkedvelők számára.

„Kákonyi Csilla életművében a „megtalált” festés mámora, a szín- és formaemlékek dús vegetációja, a gyakran Bosch és Breughel ecsetjárására emlékeztető (de a székelyföldi táji és társadalmi környezetbe átplántált, illetve abból sugárzó) életszeretet, a rembrandti feszültségű portrék, a titokzatos abszurditások, vagy a nagy tömegek filmszerű mozgatása feloldja, magába szívja, áthangolja, tehát megdöbbentően jelentéses esztétikai élménnyé minősíti át azt a drámai életérzést, amelyet a nyolcvanas évek erdélyi eseményei gerjesztenek, s amely életművét korunk egyik legautentikusabb tanújává avatja. A testben-lélekben egyre kihűlőbb romániai társadalom borzongása közben Teremtés-hangulatú látomásokkal keresi azt a festői közeget, légkört, tematikát, amelyben a megalázott emberi méltóságot visszahelyezheti jogaiba.”

. . .

„Kákonyi Csilla a kortárs magyar és európai figuratív művészet egyik legnagyobb tudású s egyben legizgalmasabb képviselője.

A huszadik század távolodásait és közelítéseit követően nyíltan érdeklődése középpontjába helyezi az emberi alak kifejezési lehetőségeinek a problematikáját, ami (mármint az emberi alak) sohasem veszíthette el a Lét értelmezésében betöltött s örökké megújuló kommunikációs szerepét.

A festői nyelv természetesen sokkal egyetemesebb érvényű, mint a beszélt (anya-)nyelvek, nélkülözhetetlensége ott kezdődik, ahol a fogalmak nyelve, az irodalom, az anyanyelv (legyen bár világnyelv, mint az angol vagy az eszperantó) közvetítő ereje falba ütközik. A falra vetített jelek vezetnek át az újabb lelki tartományba (s a zene vagy a tánc ismét egy más régióba), mert az emberiség lelki tartománya – végtelen.

A marosvásárhelyi festő ebben a határtalan lelki tartományban állította fel állványát és állhatatos munkával megszerzett szellemi birodalmának a támpontjaira – a jelenbe örökké áttűnő múlt kísérteteire, világosság és sötétség, jóság és gonoszság, hűség és árulás kontrasztjaira, a háromnegyed százados kisebbségi lét megaláztatásaira – irányuló intellektuális és festői fényforrásait.

Nehéz terhet vállal napjainkban az, akinek mély meggyőződése, hogy „abban a pillanatban, amikor a művészetnek nincs mondanivalója – elveszíti célját és funkcióját. A művészet minden korban az ember sorsáról, állapotáról beszélt. Különböző korok különböző társadalmi keretei között is mindig érvényesen, lényegében végességünk és a végtelen abszurd drámájáról, a hamleti kérdés mindent átszövő talányáról szólt. És úgy szólt erről, hogy közben Szépséget teremtett, ami fölemel, átölel, vigasztal és – közöl. A művészetek (köztük a képzőművészet is – megteremtve a szavak nélküli érzületsors képi dramaturgiáját), mindenkor alakították az emberek világlátását. Ez csak kommunikációval lehetséges. Ha nem mondasz semmit, nem tudsz alakítani. Nem is tudom: akkor miért kell csinálni?”

E vallomás tükrében hosszúra nyúlik a Jelen idő árnyéka, de fénye, akárha Kákonyi Csilla műveiből, rávetül a Jövő idő arcára: vajon milyen szerepet tartogat a művészet számára?”