Kakaóország beteg gyermekei (2.)

A számunkra kevésbé ismert fekete kontinens újabb országai kerülnek közelebb hozzánk lakosaik ezernyi gondjával, bajával, amikor dr. Pongrácz Mária marosvásárhelyi családorvos egy-egy afrikai küldetéséből hazatér. Kenyában turistaként járt, majd férje elvesztése után orvosként dolgozott Kongóban, a Közép-afrikai Köztársaságban, s nemrégiben érkezett haza Elefántcsontpart Köztársaságból, ahol az Orvosok Határok Nélkül szervezet (Médecins Sans Frontières – MSF) megbízásából három hónapnyi szolgálatot vállalt.
(A múlt heti összeállításunkban elkezdett beszámoló folytatása)

 Színes az életük

– A képeidről úgy tűnik, hogy a szegénység ellenére a nők Elefántcsontparton is adnak magukra.

– Ünnepek idején – és elég gyakran van vallási ünnep – színes, szép mintájú ruhákba öltöznek. A nyomortól, betegségtől függetlenül színes az életük. Olyan egyszerű, elemi és őszinte emberi megnyilvánulásokat tapasztaltam náluk, ami biztosan örömet visz az életükbe. Jól együtt lehet működni velük. Ha visszahívtuk őket ellenőrzésre, sok kilométerről, gyalog, a gyermekkel a hátukon is eljöttek, s mint kiderült, fegyelmezetten betartották az utasításokat. Igen nagy eredménye lenne annak, ha a nevelésükre, oktatásukra figyelmet szentelnének.

– Iskola van?

– Igen, a városban. Az első öt osztály kötelező, de csak a városi gyermekek járnak iskolába, a vidékiek nem jutnak el.

– Valamilyen helyi szertartást láttatok-e?

– A halottaikat egy nap és egy éjszaka siratják, s a hangos virrasztáson részt vesz a település egész lakossága. A ravatalozásra kijelölt helyen fából készített, koporsó jellegű ládában van a halott. A ládát rongyokkal és érdekes színes tárgyakkal aggatják körül, s falat készítenek deszkából, amire a halotthoz kötődő tárgyakat is felfüggesztik. A koporsó körül énekelnek, sírnak, s a környező falvakból érkező nők egy rituálészerű táncot járnak. A halált nem veszteségként fogják fel, hanem egy folyamat részének tekintik, s a halottakat az énekkel, imádsággal bocsátják el. Fontos számukra az ima, muzulmán gépkocsivezetőink, amikor eljött az óra, engedélyt kértek a megállásra, hogy naponta ötször elmondják az imát. Ők szeszes italt soha nem fogyasztanak, csak üdítőt, amit nagy becsben tartanak.

Malária, tébécé, lepra és fekély

– A betegségek hasonlóak a többi afrikai országban tapasztalt kórképekhez?

– A fő kór a malária, annak ellenére, hogy az UNICEF-től sok szúnyoghálót kaptak. De nem használják, mivel nem fogják fel a fontosságát. Ha a gyerek nem hal meg maláriában, észre sem veszik, hogy beteg. Csak magas láz esetén kérnek segítséget. A népi gyógyítókban bíznak, akik visszaélnek, kihasználják őket, de az eredmény nagyon gyenge. Valamilyen agyagba kevert festékkel kenik be az arcukat, a beteg testrészeket. Sok a tébécés, a leprás beteg, lepratelep is működik a város szélén, ahol laktunk, és mi is diagnosztizáltunk leprás beteget. Ezenkívül a Buruli-féle fekély fordul elő gyakran, amit a tbc-t is kiváltó Mycobaktériumnak egy másik törzse okoz. A nagyszámú beteget egy irgalmas nővérek által működtetett alapítványi kórház – a korlátozott anyagi lehetőségek miatt – sajnos nem tudta teljes mértékben ellátni. Aki a betegség kezdeti szakaszában kezeléshez jut, annak szerencséje van, egyébként az óriási fekélyes seb teljesen rokkanttá teszi az érintettek kezét, lábát, amit gyakran amputálni kell. Legalább 30 országban fordul elő ez a betegség, köztük Elefántcsontpart azon területén is, ahol én dolgoztam, nedves, állóvizes tócsák körzetében. A kórokozót valamilyen vízibogár-féleség terjeszti, még nem ismerik pontosan, hogy melyik az – mutatja Pongrácz doktornő a képeket, amelyeket megtekinteni is elborzasztó.

– Hogy lehet ezt akár orvosként is elviselni?

– Annyi a szemét és olyan mértékű a nyomor, hogy ott a helyszínen nem tűnik annyira megrázónak és ijesztőnek, mint amikor képekről nézi az ember. Egy kis csomóval kezdődik a betegség, az érintett végtag eldagad, aztán kifekélyesedik, s ha nem hal bele a beteg, a fekély borzalmas hegekkel gyógyul. Mostanában beindult az egészségügyi hálózatban dolgozók körében egy ismeretterjesztő kampány, hogy felismerjék a kezdeti elváltozásokat.

Fő feladatunk a leggyakoribb kórképek, a malária, a súlyos alultápláltság és a légúti fertőzések kezelése volt. Ezzel párhuzamosan oktató-nevelő munkát is folytattunk. Valamennyi központban önkéntesek társultak hozzánk, és azoknak próbáltunk bizonyos dolgokat elmagyarázni. Például azt, hogy egy injekciót miképpen kell beadni, vagy felismerni, hogy bizonyos helyzetben mi a teendő. A bábáknak is igyekeztünk szakismereteket átadni, és tanácsokat az újszülöttek ellátására. Próbáltuk megtanítani őket arra is, hogy fel tudják mérni a helyzetek súlyosságát.

Nagy empátiát éreztem az afrikai emberek iránt

– A képek alapján megdöbbentő, hogy mennyire betegek az afrikai emberek.

– Nagyon, mondhatni olyan mértékben, hogy a parazitózisokkal nem is foglalkoztunk. Antibiotikumokkal látványosan gyógyul minden betegség, mert még nem szoktak hozzá, de mivel mindenre antibiotikumot adnak, oda fognak jutni, mint a világ fejlettebb országaiban: kialakul a baktériumok ellenállása az antibiotikumokkal szemben és egyre nehezebbé válik a gyógyítás. Ottlétünk alatt felütötte a fejét a kanyarójárvány, s államilag elkezdődött a gyerekek beoltása, ezt mi is támogattuk. Mivel alultápláltak, gyenge az immunrendszerük, koszos környezetben élnek, nagyon sok kanyarós gyereknél kialakult a tüdőgyulladás, bizony gyakran halálos kimenetellel.

Itthon volt olyan kolléganőm, aki látva az afrikai képeket, azt mondta, hogy az ottani emberek olyanok, mint nálunk a cigányok. A látvány hasonló, de mégsem ugyanaz. Pontosan nem tudom megmagyarázni, hogy miként is működött, de nagy empátiát éreztem az afrikai emberek iránt. Amikor megérkeztünk kilenc óra körül a „falvakba”, a már összegyűlt asszonyok arcán láttam, hogy örvendenek nekünk, örvendenek a lehetőségnek, bizakodva várnak minket, ami hihetetlen jó érzéssel töltött el. Sok tíz kilométerről érkeztek az anyák gyermekeikkel, gyalogosan, s mégis, ahogy az éhező gyermek anyjának odaadtuk a tápszert, láttuk, hogy elosztja a többi gyerek vagy asszony között, de hogy is mondhattuk volna meg az anyának, hogy nekik nem jár. Ugyanakkor voltak nagyon nehéz és mély lelki dolgok is, amelyek napokig hatással voltak rám...

Itthon sokan vannak, ott nagyon kevesen

– A korábbi kudarcélményedtől sikerült-e megszabadulni?

– Teljesen. Nekem azért volt fontos ezt a missziót felvállalni, mert nem akartam azzal maradni, hogy nem teljesítettem, nem fejeztem be valamit. Ezáltal kedvet kaptam, s valószínű, jövőre újra elmegyek egy három hónapos útra, amit teljesíteni tudok. Nagyon jó érzés igazán hasznosnak lenni. Amikor a misszió befejezése előtt meghívást kaptunk a csapat részéről egy búcsúvacsorára, induláskor a bázisunk kapuja előtt egy elkeseredett anyuka várt a lázas kétéves kicsijével, hogy segítsek. Annyira természetes volt, hogy ez a dolgom, hiszen ezért vagyok ott, így pillanatnyi habozás nélkül kezelésbe vettem a kicsit. Három fertőtlenítővel átitatott vattára volt szükségem a piszok eltávolításához, hogy az ujjacskáját meg tudjam szúrni a maláriateszt elvégzéséhez. Kiderült, hogy a gyermek maláriás és elkezdtük a kezelést.

– Nem szoktak szemrehányást tenni, hogy miért mész Afrikába gyógyítani?

– Amikor megtudják, hogy Afrikában jártam, sokakban felmerül: itthon is annyi ember van, akinek szüksége van a gyógyítókra. A két helyzetet azonban nem lehet összehasonlítani. Itthon sokan vannak, akik segíthetnek, ott viszont nincs senki, vagy csak nagyon kevesen. Sok év orvosi tapasztalata kellett ahhoz, hogy pillanatnyi rögtönzésekkel, eszközök nélkül is helyzeteket tudjak megoldani. Például egy ikerterhességnél ki kellett üríteni a húgyhólyagot, hogy beindulhasson a szülés. Katéter természetesen nem állt rendelkezésünkre. Egy infúziós készülék műanyag csövéből vágtunk egy darabot, ami nem volt előírásszerűen steril, de megoldottuk a helyzetet. Sok szülést vezettünk le a bábával együtt. Az is megtörtént, hogy egy fartartásos magzattal, otthoni hosszú, órákig tartó vajúdás után kérték a segítségünket, sajnos útban a kórház felé szétrobbant az anyának a méhe, s meghaltak mind a ketten. Nagyon nehéz volt, amikor egy gyermek, egy csecsemő a kezem között múlt ki, bár mindent megtettünk, hogy életben tartsuk. Át kellett adni a szülőnek és valamit közvetíteni is. Az első reakció a döbbenet volt, utána tört ki a hisztérikus fájdalom az anyából. Szabadon engedte az érzéseit, ami nem volt visszataszító, mert annyira emberi, ősi és őszinte volt. Én pedig álltam mellette és nem volt mit tennem. Általában estére nagyon kifáradtam az egész napi tevékenységben, s nem is a hosszú munkaidő, hanem a helyzetek sokrétűsége és különlegessége fárasztott el.

A félelem bennem él

– Nem féltél, hogy elkapsz valamilyen fertőzést?

– A kolléganőm paranoiásnak nevezett az állandó kézmosás miatt, aminek az oka, hogy túl sok mindent tanítottak mikrobiológiából nekünk, orvosoknak. Érdekes módon, ahogy telt az idő, lazítottam az óvatosságon. De nem ettem, nem ittam kézmosás nélkül, meghámoztam, megmostam mindent, amit lehetett. Eddig nem volt baj, de a félelem bennem él. Féltem a szúnyogcsípésektől, bár végig szedtük a malária elleni gyógyszert. Tápcsatornai fertőzésem nem volt, a közétkeztetésben nem fogyasztottam semmit. Az esővizet felfogtuk, s szűrőberendezéssel tisztítottuk. Emiatt az ásványisó-tartalma nem volt megfelelő, s ha jobban igénybe vettük az izmainkat, bizony görcsbe rándultak. Kezdetben voltak alvási nehézségeim, de aztán megszoktam. Ha temetés volt a környékünkön, reggelig énekeltek, a muszlim vallásos szertartás hajnalban kezdődött, állandó zajban éltem, amit három hét alatt úgy-ahogy megszoktam.

– Három hónapig intenzíven gyógyítottál; nem hiányzik a munka?

– Itthon viszolygok, s negatív érzés uralkodik el rajtam, ha kórházat látok, valószínű, a férjemmel történtek miatt vannak ilyen érzéseim.

– Nem azért mész olyan messzire, hogy sokkal durvább körülmények között ezektől az érzésektől megszabadulj?

– Egy biztos, hogy nem csak altruizmusból, hanem saját magamat próbálom felépíteni. Ott soha nincs fejfájásom, magas vérnyomásom, itthon állandóan gyógyszert kell szednem. Valószínűleg nemcsak az éghajlat miatt éreztem jobban magam, s bár rengeteget dolgoztam, kevésbé volt gyűrött az arcom, tompa a tekintetem, mivel úgy éreztem, hogy élek. Itt óvakodom attól, hogy helyzetbe kerüljek. Ott jólesett, ha az ismereteim kéznél voltak és igazán hasznosnak éreztem magam.

Felszínen maradni

– Vérnyomás, szívbetegség fordul-e elő a helyi lakosságnál?

– Egyáltalán nincs. És sokszor feltettem a kérdést, hogy muszáj-e azokba a közösségekbe, az életformájukba beavatkozni? Ha nem lennének kitéve annyi betegségnek, szerintem nem lenne szabad. Amíg vártak, hogy megérkezzünk a településre, viccelődtek, nevettek, derűs volt az arcuk. Ahogy mentünk az autóval a keskeny utakon, rögtön félreálltak, visszaintegettek és nevettek, ami nagyon jó érzés volt. Számomra kihívás volt egy csapattal dolgozni, magamat elfogadtatni, majd meg is őrizni a bizalmukat. Valószínűl, Szudánban, Szomáliában nem így zajlik, ahol nemrégiben két MSF-önkéntest megöltek...

– Van-e olyan ország, ahova szeretnél még elmenni gyógyítani?

– Srí Lankába, Ázsiába elmennék, Afrikában Burkina Fasóba, Maliba, ahol felvállalnám a súlyosan alultáplált csecsemők kórházi kezelését, de az igazi kihívás a mobil klinika marad, ahol annyi különleges helyzettel szembesül az ember, amit azonnal meg kell oldani. A férjemhez hasonlóan, aki hatvanévesen sem tudott lemondani arról, hogy teljes képességével és odaadásával dolgozzon, talán én is az ellen harcolok, hogy ne merüljek el, maradjak a felszínen.